GROSSGLOCKNER TRAIL: TEREPFUTÁS 2000 MÉTER FELETT

ATLÉTIKA 2016-10-24

Akik olvasták korábbi beszámolómat a 100 km-es lengyel hegyi versenyről, már tudhatják rólam, hogy 2003-tól futok rendszeresen. Eleinte csak városi maratonok voltak terítéken, később aztán átnyergeltem a terepre és azóta csak hegyi versenyeken indulok.

Amíg „aszfaltos” futó voltam, főleg a környező országokban versenyeztem: Ausztria, Szlovákia, Csehország, Szlovénia, Olaszország, Franciaország. Egy hosszú városnéző hétvége, egy maratonnal kiegészítve - mindig összekötöttem a kellemest a hasznossal. Azonban a terepfutásnál változott a helyzet. Már nem jártam annyit külföldi versenyekre, hanem főleg hazánk hegyein, erdeiben koptattam a futócipőt. Hogy mi volt ennek az oka?

Nem, nem az anyagi helyzetem romlott meg hirtelen, de az sem igaz, hogy elment volna a kedvem a hosszabb utazásoktól.  Az ok ennél egyszerűbb: a hazai középhegységek ösvényei kiválóan alkalmasak a futásra, mind kezdők, mind haladók számára. Mindenki megtalálhatja a felkészültségének, edzettségének megfelelő futóterepet. Ezért éreztem ritkábban késztetést arra, hogy külföldi versenyekre utazzak ki. Ez nem azt jelenti, hogy sosem vettem részt ilyeneken: Ausztriában több 40-50 km-es hegyi futóversenyt is teljesítettem, azonban ezeknek az útvonala sosem vitt 1800 méteres magasság fölé.

Bár sokat olvastam 2000 méter felett zajló alpesi futóversenyekről, eddig nem éreztem késztetést, hogy kipróbáljak egy ilyet. A látvány, ami ebben a magasságban a szemünk elé tárul, lenyűgöző ugyan, de számítottam rá, hogy ezzel együtt extrém terepviszonyokra, sok és fárasztó gyaloglásra is fel kell készülnöm.  

Aztán az idei, munkában bővelkedő nyár úgy hozta, hogy július végén tudtam végre elmenni egy hét szabadságra. A testvéremmel azon tanakodtunk, hogy hol kellene ezt eltölteni. Általában Ausztria valamelyik régiója szokott lenni az úticél, most sem alakult ez másképp. Hamar meglett a döntés, Kaprun-Zell am See térségére esett a választás, ahol 1999-ben jártunk utoljára. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszott szerepet a döntésben az, hogy felfigyeltem egy versenyre, amit július 23-án rendeztek, Kaprun volt a központja, és Grossglockner Ultra Trail névre hallgatott.  

A versenyt három távon rendezték meg: 110 km/6500 m szint a keményeknek, 50 km/2000 m a haladóknak, és 30 km/1000 m a kezdőknek. Először úgy gondoltam, ha lúd, hát legyen kövér, bele kéne vágni a 110 km-be. Aztán megnéztem a tavalyi eredményeket, és kijózanodtam: bőven 20 óra feletti teljesítési idők voltak a középmezőnynek is. Mivel eddig nekem 14-15 óra volt a leghosszabb versenyem, inkább úgy döntöttem: elég lesz az 50 km is, ha már ízelítőt szeretnék kapni a 2000 méter feletti hegyek világából.  

A szinttérképet tanulmányozva láttam, hogy az 50 km-es út során két nagyobb magaslatot kell meghódítani a futóknak : a 2515 méteres Kalser Tauern-t, és a 2636 méteres Kapruner Törl-t.  A verseny szintideje 11 óra volt, így a lassabb futóknak sem kellett lemondani az indulásról.  

A döntés megszületett, regisztráltam a versenyre és befizettem a hazai szemmel elég borsosnak tűnő 70 eurós nevezési díjat. Ezzel a kiadások azonban még nem értek véget: mivel az 50-es táv útvonala a 110-es táv második fele volt, ezért a Kapruntól 60 km-re fekvő kis hegyi faluból, Kals-ból rajtolt a verseny.  Oda azonban át kellett utazni, amihez a szervezők buszokat biztosítottak. A transzfer ára 20 EUR/fő volt.  

Aki azt gondolná, hogy ezután már csak a kiutazás, a szállás és az étkezés jelenthetett kiadásokat, az nagyon téved. A kulcsszó a kötelező felszerelés, ami már nem ismeretlen fogalom hosszabb hazai terepversenyeken sem, és általában a következő elvárásokat fogalmazza meg: 1 liter folyadék, személyi azonosító, mobiltelefon, egy hosszú ujjú kabát. A legtöbb futó ezeken a versenyeken már egy kisméretű, speciális, sok zsebes hátizsákkal indul, így nem lehet gond ezeket a tárgyakat magunkkal vinni. Viszont a Glockner Trail-en magasabbak voltak a hegyek, ezzel arányosan pedig a felszereléssel kapcsolatos elvárások is: kapucnis, lélegző, teljesen vízálló kabátot kértek, és aki járatos az outdoor cuccok világában, az tudja, hogy ilyeneket 30-60 ezer Ft között lehet beszerezni.

Szerencsére találtam egy túraboltot, ahol elfogadtak egy bizonyos utalványt, és így viszonylag olcsón jutottam egy ilyen kabáthoz. Talán csak a grammániás futók fanyaloghatnak kicsit a kabát 370 grammos súlyán, de én már immunis vagyok erre: a grammániám a hegyikerékpáros pályafutásom hanyatlásával háttérbe szorult…  A felszerelés többi, apróbb eleme pedig szerencsére már rendelkezésemre állt. A szervezők óvatossága persze érthető volt: 2000 méter fölött súlyos következményei lehetnek egy hirtelen jött lehűlésnek vagy viharnak. Jó példa erre a 2008 nyarán rendezett Zugspitze csúcsfutás, ahol két futó vesztette életét kihűlés miatt, mert a kellemesnek ígérkező nyári időjárást hirtelen érkező hideg és havazás váltotta fel a verseny végére.

Minden megvolt, már csak bele kellett pakolni valamibe a sok felszerelést. Természetesen az a zsák, aminek a befogadóképessége a hazai viszonyok között 100 km-re is elég volt, ide már kicsinek bizonyult. Szerencsére korábban rendeltem Kínából egy húszdolláros zsákot, amit még szinte nem is használtam, de a kabát, és minden más nagyszerűen belefért. Az egyetlen hibája az volt, hogy méretileg inkább XL és afeletti testalkatra tervezték, de ezen az apró problémán már nem akadtam fenn (számomra az M/L méret lett volna az optimális, de sajnos csak egy méretben gyártották…)

A verseny előtt két nappal érkeztünk Kaprunba. A júliusi időjárás elég szeszélyes volt Ausztriában, az előrejelzések alapján bármire lehetett készülni, zivatarokra és kánikulára egyaránt. Miután elfoglaltuk a szállást, meg is érkezett az aznap délutáni, igen heves felhőszakadás. Később kissé kitisztult az idő, így rövid sétára indultunk a városban, és sok mindenre rácsodálkoztunk, hiszen 16 évvel ezelőtt jártunk itt utoljára. Az egyik meglepő dolog az volt, hogy milyen sok a jómódú arab országokból érkező turista. Mint később megtudtuk, nagyon megkedvelték ezt a régiót, a nyári hónapokban jól jön a városkának a plusz bevétel, mert az elmúlt években csak a síszezonban volt itt pezsgés.  Mindenesetre elég furcsa volt, hogy a sétánk során helyiekkel szinte nem is találkoztunk, és az éttermek, kávézók már arab feliratokkal is hirdetik magukat.  

Péntek délelőtt 10 órakor nyitott a versenyközpont. Magamhoz véve minden lehetséges kötelező felszerelést, magabiztosan vártam az ellenőrzést. A rajtszámot addig ki sem adták, amíg a kétfős ellenőr-gárda nem nézte át a dolgaimat. Nem tértek ki minden tételre, csak a kabátra, az izofóliára és az elsősegélycsomagra. Mint kiderült, az utóbbi tétel felett sikeresen átsiklottam, ezért azt pótolnom kellett, ha rajtszámhoz akartam jutni. A hölgy látva tanácstalanságomat, készségesen a szomszéd standhoz irányított, ahonnan pár perc múlva egy pofás kisméretű elsősegélycsomaggal és 10 euróval könnyebb bankszámlával távoztam. A sikeres rajtszámfelvételt követően a napot „akklimatizálódással” folytattam. Azért az idézőjel, mert az, hogy felvonóval felmegyünk 3000 méter magasba, csak nagy jóindulattal nevezhető annak. Viszont tény, hogy az itt elfogyasztott paradicsomos penne életem legmagasabban végrehajtott szénhidrátfeltöltése volt…

Alighogy leértünk a hegyről, megérkezett az aznap délutáni zivatar, s bár már csak 100 méterre voltunk az autótól, jól megáztunk. Este 6-ra viszont elállt, én pedig szükségét éreztem, hogy a közeli pizzériában csillapítsam az ismét rám törő éhséget. A pénteki nap a másnapi felszerelés előkészítésével zárult, korán nyugovóra tértünk, hiszen hajnali négykor már startoltak a buszok Kals am Grossglockner irányába.  

Nem mondhatnám, hogy sokat aludtam, egyrészt az izgalom, másrészt pedig a jelentős mennyiségű délutáni-esti étkezés miatt. A rajt Kals-ban reggel 7-kor volt, a buszok pedig 4-kor indultak a közeli parkolóból. Ebben a hajnali órában csak néhány falatot voltam képes magamba erőltetni. Mindössze 2 perces sétára volt a parkoló, ahol már várakoztak az 50 km-en induló versenyzők. Hamarosan megkezdődött a felszállás. Számomra itt kezdődött a nap első próbatétele: kibírni rosszullét nélkül a 60 km-es buszozást. Gyerekkorom óta nem nagyon bírom a buszt, különösen szerpentinen, márpedig itt lehetett rá számítani. Szerencsére valahogy túléltem, bár az utolsó 10 km elég kritikus volt. De amikor reggel fél 6-kor kiszálltunk a buszból Kals hűvös, alpesi levegőjébe, azonnal tovatűnt az émelygésem. 1324 méteren voltunk.  

A rajt előtti gyülekező a helyi rendezvénycsarnokban volt, ahol meglepően kicsire méretezték az illemhelyeket, így hamarosan mind a női, mind a férfi szekció előtt hosszú sor kígyózott. Végül jó negyedóra múltán én is sorra kerültem, majd körülnéztem a csarnokban. Két honfitárssal, egy fiatal lánnyal és egy középkorú férfival már a parkolóban bemutatkoztunk egymásnak. Egyszer csak újabb ismerős köszönt rám. Wermescher Ildikó volt az, a magyar női terepfutó mezőny egyik legjobbja. Rövid bemelegítésre invitált a pálya első két kilométerén, majd visszafelé jövet Németh Csabával, a nemzetközi terepultra körökben is nagy tiszteletnek örvendő miskolci futóval találkoztunk. Ildikó és Csaba amolyan „levezetésnek” szánta ezt az 50 km-t az előző heti 100 km-es svájci Eiger Ultra Trail után.

A rajt előtt a szervezők még tartottak egy ismertetőt a pálya főbb szakaszairól, majd bemutatták az esélyes versenyzőket. Ezt követően kivonultunk az épület elé, mert közeledett a rajt időpontja. Pontban 7 órakor elindult a mezőny. Általában óvatosan kezdek, Ildikóval megbeszéltük, hogy az elején nagyjából azonos tempót fogunk diktálni. Tudtam, hogy ezt csak ideig-óráig fogom bírni, mert ha elkezdődnek a komolyabb emelkedők, Ildikó hamar el fog tűnni a szemem elől.

Eleinte fenyőerdők szerpentinjein kapaszkodtunk felfelé, majd egyre ritkultak a fák, ahogy nőtt a tengerszint feletti magasságunk.  4 km-nél értük el a pálya első látványosságát, a Daberklamm szurdokot. Ausztriában már jó néhány hasonlót bejártam, de mindig csak turistaként, és nem egy futóverseny résztvevőjeként. A szurdok mélyén sebes folyású hegyi patak zubogott, a sziklába vágott ösvényen pedig sokszor a nyakunkba csorgott az olvadékvíz. Nézelődésre sok idő nem jutott, itt még nagyon egyben volt a mezőny, a keskeny párkányon nem nagyon lehetett félreállni.  

A szurdokon túljutva hosszú, murvás, „schotteren” haladtunk tovább. Az összefüggő növényzet eltűnt, kisebb facsoportok szakították csak meg az út egyhangúságát. 9 km-nél értük el az első frissítőpontot a Kalser Tauernhaus menedékháznál, 1755 m magasságban. Mivel itt csupán vízvételi lehetőség volt, és egyébként is minimális folyadékot használtak fel idáig a futók, viszonylag kevesen álltak meg ezen az állomáson. Az előttünk tornyosuló, hófoltokkal tarkított, 2000 méter feletti csúcsok látványa egyébként is magával ragadott mindenkit. Itt még az út kellemesen futható volt, ez kedvezett nekem, sorra előzgettem le a környezetemben levőket.  

Azonban ennek a „szárnyalásnak” hamarosan vége szakadt. A jól futható út hamarosan sziklás, egynyomos ösvénnyé ment össze, ahol az utat hatalmas kövek szegélyezték. Minden kétséget kizáróan megérkeztünk a nagy hegyek „előszobájába”. 12 km-nél egy kis hegyi tó, a Dorfersee mellett haladtunk el.  Az út egyre jobban emelkedett, az ösvény egyre technikásabb lett. Erősen vissza kellett venni a tempóból. Egyébként is közeledtünk a 2000 méteres magassághoz, és korai volt vagy sem, számomra érezhetően fárasztóbb lett a felfelé kapaszkodás.  

Nemsokára Ildikó is feltűnt mellettem, és megjegyezte, hogy elég sokan vannak előtte a női mezőnyben. Már ismertem korábbi versenyekről Ildikó taktikáját. Nagyon óvatos kezdés után, 10-15 km után vette fel az „utazótempót”. Most is ez történt, még egy darabig láttam, aztán végleg eltűnt előlem. Ahogy az út elején én előzgettem a sporttársakat, úgy előztek vissza folyamatosan a szerpentinen. Szégyen, nem szégyen, de minden pillanatban utolért vagy egy magányos futó, vagy egy kisebb csapat. Ilyenkor készségesen félreálltam, és elengedtem a gyorsabbakat, fényképezést színlelve, de valójában csak kifújtam magam.

Közben a nap is egyre jobban kezdett tűzni. Az erős napsugárzást nem igazán bírom, volt már rá példa, hogy egy nyári versenyen a budai hegyekben kisebb napszúrást kaptam, itt pedig még annyi árnyékra sem lehetett számítani. Kezdtem beletörődni, hogy az első hegyre, a Kalser Tauern-re vezető úton sokan meg fognak előzni. Nem mintha számított volna a helyezés, de míg otthon néha előfordult, hogy dobogós helyen értem célba, itt minden bizonnyal örülhettem annak is, ha az első százba beférek…

Felvettem hát a saját tempómat, és ha lassan is, de baktattam felfelé, és gyönyörködtem az elém táruló látványban. Hófoltok, vízfolyások között vezetett az utunk. Néha túrázókkal találkoztunk, akik fennhangon biztattak bennünket. A küzdelem végül meghozta gyümölcsét, a rajttól számított 2 óra 20 perc alatt elértem a Kalser Tauern 2515 méter magas csúcsát (15 km).

Az elém táruló látvány kárpótolt minden nehézségért. Szemben velem a Weisssee partján a Rudolfshütte épülete tűnt fel, ahol az első „valódi” frissítőpont várt rám, bőséges kínálattal. A csúcson időztem pár percet, készítettem pár képet, és nekiláttam a leereszkedésnek, mert a tóhoz vezető 2 km-en 200 méter szintet kellett veszítenem. Itt először egy kisebb hófolton kellett áthaladni, ami nem is volt veszélytelen, mivel a felülete meglehetősen olvadt volt, így a futócipő talpa nem tapadt rajta semmit. A túrabottal rendelkező futók valamivel könnyebb helyzetben voltak, anélkül nagyon könnyen kiszaladt az ember lába alól a talaj. Szerencsére hamar túljutottunk ezen az apró nehézségen, de ekkor még nem sejtettem, hogy ez éppen csak egy kis ízelítő volt a hóban futásból…

A havas részt erősen köves, technikás lejtő követte, ahol végre magamra találtam. Az emelkedőkön elvéreztem ugyan, de itt egymás után hagytam le a körülöttem óvatoskodó futókat. Így is közel negyedórába telt, míg végre a Rudolfshütte mellett találtam magam, ahol az 50 km-es verseny egyetlen online időmérő pontja is volt. A Datasport munkatársai esetemben 2 óra 44 perces időt regisztráltak.

A frissítőpont az épületben volt berendezve, és minden volt, mi szem-szájnak ingere, de ez általában nem okoz meglepetést azoknak, akik már jártak nyugati sportversenyeken. A főtt tésztától kezdve a süteményekig, aszalt gyümölcsökig minden volt, de én csak a szememet legeltettem a finomságokon. Ezek többsége inkább a hosszútávos versenyzőkre várt, jómagam az 50 km-es futamokat néhány géllel és aszalt gyümölcsökkel, esetleg energiaszelettel szoktam letudni. Pótoltam még a folyadékkészletemet, aztán pihentem még néhány percet, majd továbbindultam. Az épületből kilépve útjelző táblák sokasága fogadott. Egy közülük a mi úti célunkat is tartalmazta: Kapruner Törl, 2636 m, 3,5 óra. A 3,5 óra elég riasztó volt, még akkor is, ha tudjuk, hogy az általában kényelmes túratempóban közlekedőkre vonatkozik.  De itt még fogalmam sem volt, milyen terepviszonyok várnak rám az oda vezető úton, mennyivel tudok majd gyorsabb lenni, mint egy turista.  

Ahogy magunk mögött hagytuk a tavat, nagyjából még 3 km-t kellett megtennünk a Kapruner Törl-re vezető szerpentin kezdetéig. Ezen a 3 km-en többféle terepviszonnyal is találkoztunk: kőrengeteg, ahol még világosban is nehéz volt követni az út vonalvezetését, a viszonylag sűrűn kihelyezett piros zászlócskák ellenére is; átkelés kisebb-nagyobb, sebes folyású hegyi patakokon hol ingatag pallón, hol csak kőről-kőre ugrálva; elhaladtunk a hatalmas Tauernmoossee mellett, amely egy mesterséges víztározó 2023 m magasságban.

A változatos szakasz után végre elértük a szerpentin kezdetét, innentől masszívan emelkedett az út. Számomra megint nehéz szakasz következett, de két dolog miatt már megnyugodhattam: a napszúrás fenyegető réme  tovatűnt, az eget egyre több felhő borította be - szerencsére nem esőfelhők voltak ezek. A másik pozitív dolog pedig az volt, hogy ezen a szakaszon már nem kellett lépten-nyomon félreállnom, hogy elengedjem az előzni szándékozókat. Hogy miért? Egyrészt ekkorra már eléggé széthúzódott a közel 300 főből álló mezőny, másrészt aki akart, az már úgyis megelőzött az előző hegyre vezető úton…

A hosszú emelkedőn végig ugyanazzal az osztrák sporttárssal kerülgettük egymást – végre találtam valakit, aki hasonlóan lassú volt felfelé, mint én. Az egyik kanyarban én álltam meg fényképezni (pihenni), a másik kanyarban ő fújta ki magát. Ez így ment felváltva egészen a végéig, míg végre – egészen váratlanul – egy tábla jelezte, hogy megérkeztünk a Kapruner Törl-re, 2636 m magasságba.

Ez tulajdonképpen nem is hegycsúcs volt, hanem egy hágó, aminek a túloldalán kellett leereszkedni. A szinttérkép szerint innentől eljött az én időm, hiszen végre csak lefelé kellett menni, rövidebb emelkedők persze lehettek. 24 km körül jártam ekkor és 4,5 órája voltam úton. A hágónál két hegyimentő is figyelemmel kísérte az áthaladásunkat – az egész versenyen egyébként összesen 60-an teljesítettek szolgálatot az útvonal veszélyesebb pontjain.  

Ennek ellenére a várva-várt száguldás a leereszkedés első fázisában elmaradt. A hágóról közvetlenül egy erősen köves, nagy óvatosságot igénylő részt kellett túlélni, majd jöhetett a fekete (fehér) leves. Az út folytatása ugyanis egy végeláthatatlan hómező volt, ami nem kecsegtetett túl gyors és biztonságos haladással. Mivel korábban már áthaladtam egy hasonló, de jóval rövidebb hófolton, nem lehettek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy sikerül gyorsan magam mögött hagyni ezt az etapot.

A felszíne iszonyúan csúszott, eleinte csak métereket tudtam megtenni esés nélkül, aztán kénytelen voltam jobban koncentrálni, mivel a kezem egyre jobban fázott attól, hogy minden eséskor beletenyereltem a hóba. A túrabottal közlekedő kollégák itt is előnyben voltak, de hamarosan kezdtem ráérezni a dolog technikájára, és egyre hosszabb ideig maradtam talpon, néhány látványos előzést is végrehajtva a többi versenyző nagy megrökönyödésére. A havas szakasz kb. 1 km-en keresztül tartott, s bár a végére egészen belejöttem, mégis fellélegeztem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt.  

A szilárd talaj itt erősen köves, keskeny, technikás ösvényt jelentett. Kezdett visszatérni az önbizalmam, amikor az előttem haladókat folyamatosan előztem vissza. Nagyon kedvelem a terepfutásban is a DH szakaszokat, bár legalább olyan odafigyelést igényel, mint az MTB sportban. Gyalogosan is hatalmasat lehet esni, ha nem figyelünk. Ezeken a sziklás utakon nagy eséllyel kövekre esik az ember, úgyhogy a sérülés borítékolható. Én vállaltam ezt a veszélyt, és hamarosan egyedül maradtam, magam mögött hagyva több lassabban közlekedő sporttársat.

Nemsokára feltűnt a távolban a Mooserboden, a Kaprun feletti víztározók egyike, hatalmas, kettős gátrendszerével. 1999-ben turistaként jártam a tónál, Kaprun irányából. Akkor még csak nem is sejthettem, hogy 2016-ban egy hegyi futóverseny résztvevőjeként a másik irányból, 2600 méterről leereszkedve fogom megközelíteni ezt a kedvelt látványosságot. Lépten-nyomon vízfolyások keresztezték utunkat, a gleccserek olvadékvizét vezették ezek a tározókba. Előfordult, hogy az ezeken való átkeléskor bokáig merültem a hűs vízbe, de a legtöbb esetben keskeny pallókon, köveken lehetett átjutni a túloldalra.  

A Kapruner Törl-ről bő egy óra alatt értem el a gátat, és 32 km-nél jártam ekkor. Végigfutottam a gáton, viszonylag gyér szombat délutáni turistaforgalom mellett. A gát túloldalán már látszott az 50-es táv második, egyben utolsó frissítőpontja. Úgy döntöttem, hogy a zsákban levő tartályt már nem töltöm fel, annak tartalmával megpróbálom kihúzni a verseny végéig. Kóla és aszalt gyümölcs volt a menü, majd feltöltöttem vízzel a kis üvegemet. Készen álltam a hátralevő 16 km lejtmenetre.  

A Mooserboden-t magunk mögött hagyva rövidesen a másik, kisebb víztározó tárult a szemünk elé, a Wasserfallboden. Először az  aszfaltúton haladtunk (ide csak buszokkal lehet feljönni, tehát autóforgalom nem volt), és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy innen végig ezen kell majd lejönni. A félelmem alaptalan volt, az első adandó alkalommal rákanyarodtunk az alsó víztározó partján kígyózó egynyomos ösvényre. Az ösvény magasan a part felett haladt. Itt páran összeálltunk egy kis csoporttá, és tempósan haladtunk lefelé. Ennek a szakasznak két különlegessége is volt. Az egyik az volt, mikor hirtelen az ösvényről befordultunk az alagútba, amelyen a buszok is közlekedtek, és ott haladtunk egy rövid szakaszon, a másik pedig, mikor egy zuhatag kellős közepén drótkötelek segítségével kellett felmászni az út folytatásához. Nem gondoltam, hogy még itt, a végső szakaszban is tartogat ilyen, és ehhez hasonló meglepetéseket a pálya.  

Az igencsak változatos tóparti szakasz után ismét rátértünk a műútra. Itt aztán begyújtottam a rakétákat, és megelőztem még azt a néhány futót is, akikkel eddig együtt faltuk a kilométereket. Hamarosan egyedül maradtam, és elkezdtem a pálya befejező, 10 km-es szakaszát.  

A műutat elhagyva egy erdei útra vezettek be a jelzések, mivel nagyjából itt értük el az erdőhatárt. Most már csak arra kellett figyelnem, nehogy eltévesszem a helyes irányt. Az órámon rajta volt a pálya útvonala, így reménykedtem, hogy nem fogok eltévedni. Nemsokára egy megfáradt futót értem utol, aki a kulacsát próbálta megtölteni egy vízfolyásból. Elviharzottam mellette, de hamarosan utolért, és hangos kiáltásokkal figyelmeztetett, hogy rossz irányba fordultam. Az órám kissé késve jelzett, így tényleg tettem egy kisebb kitérőt. Visszatérve a helyes irányra, ismét megelőztem az osztrák kollégát, megköszönve neki a jelzést.  

Folyamatosan veszítve a magasságból, egyszer csak ismerős helyszínre értem. A Kitzsteinhorn-ra vezető drótkötélpálya alsó állomását ismertem fel. Előző nap innen mentünk fel 3000 méter magasra. Egy pillanatra szem elől vesztettem a jelzéseket, de egy autós készségesen megmutatta, merre is menjek. Természetesen innen is erdei úton mentünk tovább, és közelítettük meg Kaprunt, utunk végcélját. Az erdei út – MTB-s szóhasználattal élve- igazi cross-country jellegű volt, rövid emelkedők, rövid lejtők váltották egymást. Szeretem az ilyen utakat, de 7 óra pályán töltött idő után már nem volt annyira szórakoztató.  

Kaprunhoz közeledve még elhagytam néhány olyan versenyzőt, akikkel már korábban találkoztam a verseny során – ők voltak azok, akik az emelkedőkön jelentős előnyre tettek szert velem szemben. Most bizonyítást nyert, hogy egy tempós lejtmenettel igenis behozható az elszenvedett hátrány. A visszaszámlálás megkezdődött, lassan 1 km-re voltam a Kaprun főterén felállított célkaputól. Az utolsó párszáz métert egy osztrák futóval együtt tettük meg, aki – hozzám hasonlóan –szintén elég elcsigázottnak látszott.  A végén azért nyomtam egy sprintet, leplezve fáradtságomat, és 7 óra 22 perces menetidővel értem célba.  

A célban egyből kezembe nyomtak egy hideg alkoholmentes sört, amit azonnal el is fogyasztottam, bár az alkoholos verziókat jobban kedvelem. Abban a pillanatban viszont annyira jólesett, hogy még két dobozzal gurítottam le a torkomon. Talán jobb is, hogy nem „valódi” sört ittam, mert ilyen kimerült állapotban igencsak fejbekólintott volna. Az órám végül 48 km-t és közel 2000 méter szintet mutatott. Mint később megtudtam, az előző évben volt egy elég nehéz szakasz a pályában, amit az idén kivettek, ezért lett rövidebb, mint 50 km.  

Mondanom sem kell, jól elfáradtam az eddigi leghosszabb és legnehezebb 48 km-es terepfutásom - gyaloglásom során. A 7 óra 22 perces idővel a 211 fős férfi mezőnyben a 77. helyezést értem el. Említsük meg a két legjobban teljesítő magyar futót is: Juhász Rozalinda 6 óra 45 perc alatt teljesítette a 48 km-t, és ezzel a 4. lett a női mezőnyben. Németh Csaba pedig a férfiak között a 8. helyen, 5 óra 41 perc alatt ért célba. Terepes pályafutásom során kétségkívül az eddigi legszebb helyszín volt ez, de mint pálya, a legnehezebb is. Beigazolódott, amitől féltem: a hosszú, meredek csúcsmászások itt sem lettek a kedvenceim. Ami némileg egyensúlyba billenti a mérleget, az a lejtmenet: itt sikerült jó tempót menni és jelentős számú versenyzőt megelőzni a verseny záró szakaszában.

Végezetül egy kis statisztika az 50 km-es távról: 211 férfi és 59 női versenyző sikeresen teljesítette. A feladók száma elenyészően csekély volt: 4 férfi és 1 női versenyzőnek nem sikerült befejezni a versenyt.  

Ez a kis alpesi kiruccanás annyiban változtatta meg jövőbeni terveimet, hogy évente biztosan beiktatok majd egy hasonlót a versenynaptáramba, de továbbra is a hazai hegyi futásokat fogom előtérbe helyezni. Már évek óta készülök a minden év júniusában megrendezésre kerülő Zugspitz Ultratrail-re, a Bajor Alpokban, de eddig még mindig közbejött valami. Talán 2017-ben sikerül oda is eljutnom…

A Glockner Trail útvonala: https://connect.garmin.com/modern/activity/1268802677

Beszámoló: Széles Zoltán