ZSÁMBÉKFUTÁS, AVAGY A TÉLI ALAPOZÁS JUTALMA

ATLÉTIKA 2018-05-08

Még dolgozik bennem az utolsó koffeines gél, mikor ezeket a sorokat írom, így a beszámoló talán visszaadja majd az élményeimet. Abból ugyanis kaptunk bőven a mai gyönyörű időben, a zsámbéki határban.

Az egész úgy kezdődött, hogy az idei tél nem kedvezett a bringázásnak, meg aztán időm sem lett volna a hosszú tekerésekhez, a teremedzések meg önmagukban kevesek az önsanyargatáshoz. Így végül az elmúlt hónapokban a futócipővel kötöttem közeli barátságot. Sokszor fejlámpával, teli zsebbel, fagyban-hóban indultam neki az erdőnek. Távban hozzáedződtem a bő félmaratonokhoz, ami időben még kezelhető és nem is nullázza le az energiáimat a nap hátralevő részére.

Mire eljött a tavasz, egész jól belejöttem a futásba, sőt, még most is szívesebben indulok bringa nélkül útnak. A tavasz elején elmentem egy csodás terepfutó versenyre Balatonudvariba. Megfogott a családias hangulat, a kellemes táj és a nulla stressz. Valahogy annyira otthonos volt a mozgás és a tempó, hogy a 24 km-es verseny minden méterén mosolyogtam. Mint kiderült, itt végül a mezőny első részére is sikerült felérnem, meglepően elől végeztem.

Azóta két MTB maratont tekertem le, de ezek annyira küzdelmesek voltak számomra, hogy amikor ismerősök a Zsámbéki félmaratont felemlegették, én is utánajártam az utolsó pillanatban nevezésnek, amit „Sponser”-i segítséggel sikerült megoldani.

Buki a 11-km-es távon indult, én a 21-en, míg Jucus a kiállítói standon tartotta a frontot.

A mi rajtunk indult elsőnek, dombnak felfelé, hogy a tömeg kicsit rendeződjön. Szokásomhoz hűen hátulról indultam, de a rajt utáni lassúzást nem toleráltam sokáig és előzgetve beálltam a saját tempómra. Ötszáz méter után megtudakoltam egy sráctól, hogy az a bizonyos „Varga”, aki mindent megnyer, velünk fut-e. Ő sem volt biztos benne, de abban maradtunk, hogy valószínűleg ő fut a mezőny elején és már az üveghegyen is túl jár. Ebből a kérdésből végül kellemes beszélgetés nőtt ki. Attilával kitárgyaltuk a triatlont és maratonfutást, miközben egymásnak diktálva az 5 perces tempót, elég sok futót elhagytunk a táv könnyebbik felével egyetemben. Végül egy hosszú emelkedőn maradtunk el egymástól, mert az enyhénél nagyobb emelkedők valahogy jobban mennek nekem az átlagosnál.

A frissítők kellemes ritmusban követték egymást, a víz kellemesen hűvös volt, a Sponser izo pedig pont jó arányban kevert. A nagy melegben is csak pár gélt tettem a zsebembe, kulacsra nem volt szükség. Harmad távnál egy sima, kétharmadnál pedig egy koffeines gélt nyeltem a víz mellé, amit a szűk két órára pont elégnek éreztem az elmaradhatatlan reggeli szalonnás rántotta után.
Attila után Zoli lett a társaságom a táv dombosabb részén. Utólag talán már bánja, de a nagy rohanás közepette Ő bizony elővette a zsebéből a kamerát, hogy a hegy tetejéről a gyönyörű panorámát megörökítse, aztán elcsomagolva visszaállt a versenytempóra, visszaelőzött és alig győztem követni a lankákon.

A pálya legnehezebb része a 15-20 km közötti keskeny, kanyargós, felfelé és lefelé is meredek, sziklás, fás rész volt. Ez a rész rostálhatta meg leginkább a mezőnyt. Sok erőt és koncentrációt követelt, ahol még a szalagozásra is figyelni kellett.

A szalagozás az, amivel végül nekem is sikerült megjárnom. 20 km után, a település határában száguldottunk a cél felé, meredek lejtőn, gyümölcsösök és szőlőskertek között, amikor hirtelen már nem láttunk szalagot magunk körül. Hárman tanakodtunk, merre tovább, aztán végül a templomot látva jobbra vettük az irányt, és az aszfaltra már a helyes pályán érkeztünk meg. Hármunk közül az egyik fiú előre sietett, míg ketten hátul panaszkodtuk egymásnak. A célhoz közelítve belegyorsítottam, hogy a versenyélmény azért meglegyen. Felértem az első srácra, aki ekkor kapcsolt és sprintben lazán lenyomott a célig.

21,3 km lett mérve a vége, így a tévedésük minimális, sőt az is lehet, hogy végig a pályán maradtunk…

Az 1:51:30-as idő egész szép (5:15/km) tempót jelentett, amivel elégedett vagyok, ez az eddigi legjobbam. Persze az 1:50 alatti idő még szebb lenne, de így legalább marad motiváció a következő alkalomra is.

UI: A versenyről hazaérve Jucus meglepett egy bronzzal, vagyis egy cseréptál-borocska páros fényképével. Mint kiderül, mi hárman – mint eltévedt bárányok – a második helyért futottunk. Az első pedig az a bizonyos agárlábú Varga Józsi lett, aki kilométerenként majd egy perccel nálunk jobb iramot futva nyerte a félmaratont. Le a kalappal! Még pár ilyen tél, és egyszer talán majd vele is tudok röviden csevegni a lassan múló kilométereken.

Beszámoló: Fehér Csaba
Fotók: Bartos judit