BIEG 7 DOLIN ULTRAMARATON - 100 KM TEREPFUTÁS A BESZKIDEK-HEGYSÉGBENATLÉTIKA 2016-05-04 BIEG 7 DOLIN ULTRAMARATON 100 km terepfutás a Beszkidek-hegységben A bicajozás (sajnos) egyre inkább háttérbe szorult, 2007-től pedig az aszfaltfutást a hegyi futóversenyek váltották fel. Ez odáig „fajult”, hogy napjainkban már alig veszek részt utcai versenyeken, helyette a terepet részesítem előnyben. A múltkor egy telefonbeszélgetésünk során Miki felvetette, hogy szívesen látná egy beszámolómat valamelyik emlékezetes versenyemről a Merkapt SE oldalán. Kérésének szívesen teszek eleget, fogadjátok szeretettel a 2015-ös lengyelországi 7 dolin (7 völgy) Ultramaraton teljesítésének történetét. Ezt a versenyt 2013-ban és 2014-ben már teljesítettem. Egyik alkalommal sem ment könnyen, de talán a 2015-ös volt a legnehezebb. Az egyik nehézséget az okozta, hogy két héttel a verseny (2015. szept. 12.) előtt egy helyi 10 km-es mezei futóversenyen vettem részt. Sajnos itt sikerült az achillesemet úgy megerőltetni, hogy utána egy hétig a gyaloglás is nehezemre esett. Egyre inkább veszélybe került a lengyel verseny, s bár előre nem neveztem be, Iván barátom, aki már 2014-ben is elkísért a versenyre, kíváncsian várta a döntésemet, hogy akkor utazunk-e vagy sem. Végül a verseny előtt 2 nappal felhívtam Ivánt: - Holnap utazunk, majd lesz valahogy... Aggódtam, hiszen csak alföldi terepviszonyok között tudtam tesztelni a lábamat. Ki tudja, hogy fog viselkedni emelkedőn vagy lejtőn? Kicsit hasonló volt a szituáció, mint a montis korszakban, amikor az alföldi körülmények között kitűnően üzemelő váltórendszer az első hegyen megadta magát, mivel itthon nem tudtuk kipróbálni. Valami hasonlótól tartottam én is. Ez volt az egyik nagy félelmem a verseny előtt, a többi nehézség még váratott magára... A versenynek helyet adó Krynica lengyel kisváros, híres fürdő- és kirándulóhely a Szandeci-Beszkidek keleti részén, 590 méter magasságban. Kb. 4 órás autóútra van tőlünk. Pénteken 14 óra körül érkeztünk meg Ivánnal, és foglaltuk el az előző évről is ismert szállásunkat. A városkában már nagy volt a nyüzsgés, ez a hétvége ugyanis itt csak a futásról szól. Közel 10 ezer ember érkezik ilyenkor ide, hogy részt vegyen a rengeteg versenyszám valamelyikén. Itt minden korosztály megtalálja a maga számára megfelelő távot, a gyermekfutamoktól kezdve a 100 km-es terepultráig. A két fő versenynap a szombat és a vasárnap. Szombaton a 34, 64, és 100 km-es terepversenyek zajlanak, vasárnap pedig az aszfaltos félmaraton és maraton, ez utóbbiak sem teljesen sík pályán kerülnek lebonyolításra. A szállásunktól kb. 15 perces sétával jutottunk el a versenyközpontig, ahol elintéztük a helyszíni nevezést. Mint a legtöbb versenyen, itt is borsosabb a helyszíni, mint az előnevezés: közel 20 ezer forintnak megfelelő zlotyt fizettünk személyenként. Az általunk választott versenyszám a 100 km hosszú, 4500 m szintemelkedéssel „fűszerezett” pálya teljesítése volt, ezt 17 órán belül kellett abszolválni. Ezután végigszaladtunk az expón, ahol rengeteg sportmárka és kiállító képviseltette magát. Az idő hamar elszaladt, és eszünkbe jutott, hogy ideje lenne elkezdeni a szénhidrátfeltöltést, mivel a rajt igen korai, hajnali 3 órás időpontban lesz. Erre a célra ajánlottam egy közeli, jól bevált pizzériát. Sajnos az ételre elég sokat kellett várni, hatalmas volt a forgalom. Cserébe hatalmas adagot kaptunk, én nem is bírtam elfogyasztani az egészet, hanem előrelátóan eltettem másnap estére. Ez jó döntésnek bizonyult. A vacsora után a szállásra visszatérve előkészítettük a másnapi felszerelést, majd 21 óra körül nyugovóra tértünk. Részemről alvás nem sok volt, a bőséges vacsorának köszönhetően, csak forgolódtam az ágyban. Próbáltam ugyan pihenni, de mindig visszatértek a kínzó gondolatok, hogy fogja ezt bírni az achillesem.
A hajnali ¾ 2-kor megszólaló
ébresztő megváltás volt, gyorsan
összekaptuk magunkat, és elindultunk a rajt
helyszínére. Kellemes idő volt, mindketten
rövid
futónadrág-rövidujjú
futófelső mellett döntöttünk,
bár utóbbit én
kiegészítettem karmelegítővel
és egy vékony kesztyűvel is. A rajtnál
ismerős arcot pillantottunk meg. Kiss Miklós,
hazánk egyik legjobb terepfutója először
indult a versenyen. Sejtettem, hogy ez a pálya fekszik neki,
és jó eredményt fog elérni.
Nem is okozott csalódást, de erről majd
később. A hosszú táv kb. 550 indulója már a rajtban várakozott. Ezúttal némi változás is volt az előző évekhez képest: korábban a rövidebb (34 km-es és 64 km-es) távok is innen rajtoltak a hajnali órákban, hogy aztán valamelyik frissítőponton érjenek célba. Idén ezek a versenyszámok már a 36-os, ill. a 66-os pontról indultak, hogy a befutó nekik is Krynica főutcáján lehessen. Ez a változtatás érthető volt, hiszen sokkal nagyobb élmény egy szurkolókkal teli városban célba érni, mint egy frissítőponton, ahol talán csak néhány családtag várja a futót. Hajnali 3-kor aztán megszólalt a startpisztoly, és a tömeg nekilódult. Az első 2 km-t Krynica többnyire kihalt utcáin tettük meg, ahol csak az útvonalat biztosító rendőrök és rendezők voltak ébren ebben a korai időpontban. Ahogy elhagytuk az aszfaltot, azonnal emelkedni kezdett az út, egymás után gyulladtak ki a fejlámpák. Nem szoktam gyors tempóban kezdeni a versenyeken, de itt ezt fokozottan be kellett tartanom, hiszen még közel 100 km-t kellett megtennem. Az achillesem egyelőre bírta, de azért volt bennem némi aggodalom. Alig tettünk meg néhány km-t, a gyomrom máris kongott az ürességtől, hiszen a korai kelés miatt nem igazán tudtam komolyabb táplálékot magamhoz venni. Gyorsan elrágcsáltam egy energiaszeletet, s közben megállapítottam, hogy Iván még mindig a közelemben fut. Tavaly már a verseny elején elvesztettük egymást szem elől, mint később kiderült, ő volt a gyorsabb, és közel 20 perccel hamarabb ért be nálam. Most is erre számítottam, tapasztalatból tudtam, hogy jobban bírja nálam a hosszú versenyeket. 10 km-nél értük el az első magasabb „csúcsot”, az 1114 m magas Jaworzyna Krynickát, majd nem sokkal utána az 1080 méteres Runek-et. Ebben a magasságban olyan sűrű köd fogadott bennünket, hogy fejlámpáink fényében is alig láttunk valamit. 15 km körül aztán enyhe
gyomorgörcs jelezte, hogy ki kellene állnom egy
technikai szünetre. Egy alkalmas helyen aztán
bevettem magam a fák közé, és
pár perc múlva már egészen
megkönnyebbülve futhattam tovább. Ez a
megállás az előző két évhez
viszonyítva korán jött: 2013-ban
és 2014-ben először 60-70 km
környékén kellett hasonló
célból pihenőt tartanom.
Nemsokára meglepve pillantottam meg magam előtt
Ivánt: nem, nem én futottam ilyen gyorsan, hanem
ő is tartott egy hasonló szünetet.
Egyébként az emelkedőkön ő volt a
gyorsabb, én meg a lejtőkön, szóval ha
el is távolodtunk egymástól,
aztán mindig találkoztunk. Az első
frissítőpont 21 km-nél várt minket,
egy 1027 méteren levő
menedékháznál. Nem sokat időztem itt,
vizet töltöttem, és
elrágcsáltam néhány
kekszet, majd Iván nyomába eredtem, aki
közben némi előnyre tett szert. Kb. 3
óra elteltével, 23-24 km
környékén kezdett már
világosabb lenni, ideje volt eltenni a
lámpát. Lassan a pára is oszlani
kezdett.
A következő, 36 km-nél levő nagyobb frissítő felé haladva egészen 350 méter magasságig „süllyedtünk”. A közel 5 km-es lejtmenet vége erősen technikás ösvény volt, ahol jó hasznát vettem Hoka cipőm extra csillapításának, elég sok embert megelőzve ezen a szakaszon. Mire beértem Rytro városkába, Ivánt is utolértem. Innen együtt haladva, sunyi emelkedésű, 3 km-es aszfaltúton közelítettük meg a település túlsó végén, egy hotel mellett levő frissítőpontot, ami egyben a 64 km-es táv rajtjának is helyet adott. Nem sokkal múlt még csak 7 óra, de
már nagy volt a nyüzsgés,
gyülekeztek a futók a 8 órás
rajtra várva. Sajnos azt tapasztaltam, hogy a szervezők most
sem feltétlenül futóbarát
frissítőkkel készültek.
Sokféle péksütemény volt, de
ezek inkább jöttek volna jól egy
teljesítménytúra
résztvevőinek, mint futóknak. Viszont
kóla még most sem volt, pedig – kis
mennyiségben persze – nekem nagyon bejön
a hosszabb versenyeken, mint frissítő. Sebaj, egy valaki
által otthagyott, bontott üveget
megdézsmálva magamhoz vettem
néhány kortyot, és
elrágcsáltam egy kisebb
pékárut. Szükség is volt az energiára, mert a
következő szakaszon meredek és hosszú
mászás következett az útvonal
legmagasabb pontja, az 1262 m magas Radziejowa felé. Ezek a
részek nem az erősségeim, így
Iván hamarosan eltűnt a szemem elől, de
meglepetésemre később beértem,
és együtt közelítettük
meg az 1150 méteren levő menedékházat
45 km-nél. Itt gyors frissítés
után máris továbbálltunk.
Számomra itt kezdődött az útvonal
legkellemesebb 13 km-e, Iván viszont
gyengélkedett, így rövid időn
belül magam mögött hagytam.
Könnyedén ment a futás, a kisebb
emelkedőkön se sétáltam bele. Az idő
egyre melegedett, a nap is kezdett kibújni a felhők
mögül. Megszabadultam a karmelegítőtől
és a kesztyűtől – talán hamarabb is
megtehettem volna. Sajnos ez a felszabadult állapot nem
tartott örökké. Kb. 58 km-nél, ahogy megkezdtük a meredek
ereszkedést Piwniczna-Zdrój (66 km)
település felé, a lejtőzés
közben éles fájdalom kezdett megjelenni
a jobb sarkam belső oldalán. Minden
lépésnél éreztem,
és egyből a 2013-as verseny jutott eszembe, amikor 20 km-el
a cél előtt a sarkamon levő
bőrkeményedés beszakadt, és
úgy fájt, mintha ezernyi tűt szúrtak
volna bele. Akkor – ha nagy kínok
között is – óvatos
talajfogással befejeztem a versenyt. Ha most is valami
hasonlóról van szó, akkor nekem
végem, még 40 km-t ilyen állapotban
megtenni öngyilkosság. Az achillestől tartottam, az
tünetmentes, helyette egy másik dolog
hátráltatja a sikeres
teljesítést, ami meg sem fordult a fejemben. Piwniczna-Zdrój-ba érve, először a frissítőpont melletti élelmiszerboltba tértem be kólát vásárolni, aztán leültem a fűbe, és lehúztam a cipőmet, hogy megnézzem, mi okozza a fájdalmat. Legnagyobb meglepetésemre semmit nem láttam rajta. Nem volt gyakorlatom korai stádiumban levő vízhólyagok felismerésében, mivel ilyenek 13 éves futópályafutásom alatt nálam alig jelentkeztek. Így hát visszahúztam a cipőmet, és némi frissítő elfogyasztása után indulni készültem. Ekkor befutott Iván, kb. 10 perc hátránnyal, és nem tűnt túl vidámnak. Mivel a pálya egyik legkellemetlenebb szakasza következett, úgy döntöttem, megvárom, mindkettőnknek jobb lesz, ha együtt tesszük azt meg. Iván is megnézte a lábamat, és felismerte a kezdődő vízhólyagot. Mivel kiszúrni még nem lehetett, egy nagy ragtapasszal fedtük le. Bár a fájdalom továbbra is megvolt, de végig elviselhető szinten maradt ezután. Míg a verseny eddigi szakaszában két nagyobb hegyet hódítottunk meg, az előttünk álló szakaszon több kisebbet kellett leküzdeni. Senki ne gondolja, hogy ezek könnyebbek voltak 66 km után, mint az eddigiek. A helyzetet súlyosbította, hogy a nap egyre erősebben kezdett sütni, és sok volt az árnyékmentes emelkedő. Az eddigi teljesítéseimnél mindig a 66-76 km közötti szakaszon jelentkezett a holtpont, s ha azt túléltem, már jó esélyem volt a célbaérésre. De hamarosan kiderült, hogy tud ez még rosszabb is lenni. Egyik pillanatban a bal karomba kaptam egy hatalmas darázscsípést. Valószínüleg az odacseppent gél vagy izó vonzotta oda. Erős volt a fájdalom, s bár tudomásom szerint nem vagyok allergiás ilyesmire, azért volt bennem némi félelem, hogy ilyen kimerült állapotban nem okoz-e valamit. Ha ez még nem lett volna elég, hamarosan utolért bennünket az előző, 66 km-es frissítőpontról rajtoló 34 km-es táv élmezőnye. A kipihent futók úgy hagytak le minket a meredek emelkedőn, mintha állnánk. Ezt még ki is bírtuk, de nemsokára érkezett a középmezőny, akik az egynyomos ösvényen úgy taroltak le bennünket, mint ha ott se lennénk. Úgy hajtottak - kis híján feldöntve minket, fáradt hosszútávosokat -mintha nem lenne mindegy, hogy az 50. vagy az 51. helyen érnek célba. A nehézségek ellenére azért
próbáltam az előttem álló
távra koncentrálni, és
Ivánt ismét magam mögött
hagytam. Már a 77 km-es frissítőpont
járt az eszemben, mikor beértem 74
km-nél Wierchomla Wielka faluba. A korábbi
években az út melletti kis boltba mindig
betértem egy kólára, de most csak egy
hideg ásványvizet vettem. Ahogy újra
becsatlakoztam a mezőnybe, Ivánt pillantottam meg .
Úgy látszik a véletlenek ma
úgy hozták, hogy ne távolodjunk el
egymástól. Így együtt
értünk be a 77 km-nél levő Hotel
Wierchomla mellett elhelyezett frissítőpontra. Az előző években ez egy nyugodt kis pont volt, mindig leültünk pihenni, azonban most a rövidebb távos versenyzőknek köszönhetően annyira zsúfolt volt, hogy alig fértünk az asztalokhoz. Nem is időztünk sokat, mert az útvonal a következő 3 km-en 360 méter szintet emelkedett egy sípályán. A felvonó működött, fentről jól öltözött emberek bámultak bennünket. Ilyenkor azért megfordul az ember fejében, hogy mi értelme van ennek az egésznek, és nem lenne-e jobb egy kerthelyiségben csapolt Tyskie sört kortyolgatni... Bő félórás mászás után értünk fel a tetőre, és abban bíztam, hogy a másik oldalon a hasonló meredekségű lejtmenet már jobban fog menni. Nem így történt. Sajnos jelzett a kimerült szervezet, hogy vissza kell vennem a tempóból. Szúrt a mellkasom, kevés volt a levegő. A lefeléken erősen kellett fékeznem, hogy túl ne pörögjön a „motor”, viszont a fékezést meg a combizmaim sínylették meg. Ördögi kör. Egy örökkévalóság volt, amíg leértem a túloldalon, de nagyon nem lélegezhettem fel, mert pár száz méter után – kb. 83 km-nél – máris indult az utolsó hegy leküzdése. Ez a hegy az 1080 m magas Runek volt, amit a verseny elején már egyszer – más irányból – megmásztunk. A szervezők a pálya kijelölésekor igazán könyörületesek voltak a versenyzőkkel: a ránk váró végső útvonal ugyan hosszabb volt, mint a reggeli, cserébe enyhébb emelkedésű és tűrhető minőségű dózerúton haladt. Zsákom mélyéről előhalásztam utolsó magnéziumampullámat, és tartalmát magamhoz vettem. Visszanézve mintha Ivánt láttam volna leérkezni a sípályán magam mögött, de nem vártam meg, bíztam benne, hogy az enyhe emelkedőn majd beér. Ezen a szakaszon a korábbi versenyeken a futás-gyaloglás kombót alkalmaztam felváltva. Ez mindig sikeresnek bizonyult, azonban most nem nagyon akart menni...mármint a futás. Egy hosszútávos lengyel kolléga próbált velem szóba elegyedni, de mondtam neki, hogy magyar vagyok. Nem adta fel, angolul próbálkozott, így váltottunk pár szót. Nemsokára utolért bennünket Iván és folytatta a társalgást a sráccal, én pedig megpróbáltam lelépni. Rátapadtam két futóra, akik szintén felváltva futottak és gyalogoltak. Végre sikerült elkapnom a fonalat, így hamarosan magam mögött hagytam Ivánt és alkalmi beszélgetőpartnerünket. 88 km tájékán értem el az utolsó, 887 méteren fekvő menedékház-frissítőpontot. Innen még jó 200 méter szint volt felfelé a Runek „csúcsáig” . Itt már végképp nem tudtam, mit egyek, mit igyak. Az ember nem igazán kíván semmit ebben az állapotban. Sajnos a megszokott szénhidrátos italporomból egy tasakkal kevesebbet vittem, és ez megbosszulta magát. Vesztemre belekóstoltam az itteni izóba – borzasztó émelygős íze volt, majdnem visszajött. Ezért inkább maradtam a sima víznél. Innen bő 10 km volt csak hátra, de az első kettő a Runek tetejéig iszonyú hosszúnak tűnt. Viszont ahogy felértem és megkezdődött a lejtmenet, újra kezdett megjönni a kedvem. Míg eddig már egyre fásultabb állapotban és „csak érjek be” mentalitással vonszoltam magamat előre, egyszer csak azt kezdtem számolgatni, milyen átlaggal kell mennem lefelé, hogy javítsak a tavalyi eredményemen. Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy meglehet-e a 14 órán belüli teljesítés. Azok a fránya rövidtávosok azonban – akaratukon kívül – itt is törtek némi borsot az orrom alá. Mondanom se kell, hogy most a rövidtávok sereghajtói voltak az útitársaim, akiknek finoman fogalmazva sem ment túl jól a lejtőzés. Így gyakran hozzájuk kellett igazítani a magam sebességét, egyúttal arra is odafigyelve, nehogy túlerőltessem magam. De azért fogytak szépen a kilométerek. Tavaly az egyik utolsó erdei szakaszon – kb. 97 km-nél - a versenyt megelőző napokban egy nagy vihar rengeteg fát döntött ki, így még egy több száz méteres akadálypályán is végig kellett küzdenünk magunkat. Szerencsére ez a meglepetés idén elmaradt, az érintett útszakasz gyönyörűen meg lett tisztítva. Folyton az órámat nézegettem, a javítás már egyértelmű volt, a 14 órán belüli beérkezés viszont erősen kétségessé vált. Az utolsó pár száz méteres egynyomos erdei szakaszon ez az utóbbi cél végleg meghiúsult: egy nagy csapat rövidtávos versenyző bukdácsolt előttem lefelé, és esélyem nem volt az előzésre a szúrós bokrokkal, cserjékkel szegélyezett ösvényen. Ahogy kiértünk az erdőből Krynica
aszfaltjára és már csak egy szűk km
volt hátra a célig, egyre inkább az
elégedettség érzése
kerített hatalmába. Ebben a pillanatban azt is
elfelejtettem, hogy holtfáradt vagyok és
halálosan kimerült. Csak azt vártam,
hogy feltűnjön előttem a hosszú
célegyenes, aminek a két oldalán
emberek százai tapsolnak a befutóknak.
Pár száz méterrel a célkapu
előtt újabb rövidtávos csapat
kényszerített
„fékezésre”. A
célbaérkezés felett érzett
örömükben sikerült úgy
elfogalalniuk a kétsávos utat, hogy alig tudtam
megelőzni őket. Felmerülhet a kérdés az olvasóban, miért zavart ez engem egy 14 órás kemény menet után. Nem, nem az a néhány másodperc számított, amivel később értem volna be, hanem szerettem volna legalább egy célfotót, amin egyedül szerepelek. Ezen a versenyen ugyanis – hiába egy jelentős sportrendezvény – nagyon kevés fotós van útközben. Ezért kicsi az esélye, hogy az ember talál magáról egy képet, amit eltehet emlékbe. Viszont a célban többnyire van fotós, így ez volt az utolsó esélyem, hogy meglegyen a kívánt emlékkép. Nem kellett csalódnom, több fotó is készült rólam a beérkezés előtti pillanatban. Mint később kiderült, a 145. helyen futottam be a célba. A célbaérkezést követően rögtön rám terítettek egy izofóliát, ezt egyébként mindenkivel megtették (videón láttam azt a mosolyra késztető jelenetet, amikor a délután egy órakor, 20 fokos melegben beérkező első helyezettre is megpróbálják ezt ráerőszakolni, de ő kissé ingerülten ledobja magáról). Én is belegyűrtem egy kukába, miután elhagytam a célterületet, és a saját széldzsekimet vettem fel helyette. 17 órakor értem célba, nem volt még hideg, de egy ilyen verseny után hamarosan érkezhet egy lázas állapot, és akkor nem árt, ha rendesen fel van öltözve az ember. Leültem egy padra, aztán eszembe jutott, hogy jobb lenne figyelnem a beérkezőket, hiszen Iván is nemsokára itt lesz, és nem szerettem volna, ha elkerüljük egymást. Vissza is tértem a célterületre, és egy otthagyott izofóliára telepedtem le. Közel 20 perccel utánam megérkezett Iván (173. hely) természetesen – hozzám hasonlóan – rendkívül elcsigázott állapotban. Miután kifújta magát, nekiláttunk a levezetésnek, a szállásunkhoz vezető 15 perces sétának. Ez most kissé hosszabbra sikeredett, egyrészt a nehézkes mozgásunknak köszönhetően, másrészt pedig sörvásárlás miatt. A szállásra érve egy gyors zuhany után mindketten beestünk az ágyba, a fáradtság és az előző esti kialvatlanság megtette a hatását. Talán két órát aludhattunk, és este 8 körül ébredtünk. Előző évben ennyi pihenés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy még lesétáljunk a legközelebbi étterembe megvacsorázni, de ezúttal már ehhez sem volt erőnk. Iván némi hazai elemózsiát vett elő, én pedig az előző esti pizza maradékát fogyasztottam el, majd ezt leöblítettük egy-egy sörrel. Iván, aki ugyanebben az évben teljesítette első Ironman-jét, megjegyezte: - Elfáradtam az Ironman után is, de ez sokkal jobban kikészített! Mielőtt végleg nyugovóra térünk volna, az interneten megnéztük az eredményeket, és örömmel konstatáltuk, hogy Kiss Miklós 9 óra 29 perces idővel az előkelő 2. helyen végzett a helyiek kiválósága, Marcin Swierc (9:11) mögött. Másnap reggel búcsút intettünk Krynica városának, de távozás előtt maradék zlotynkat ajándéktárgyakra és sörökre váltottuk. Útközben felidéztük az előző napi 100 km legemlékezetesebb pillanatait. Iván kerek-perec kijelentett, hogy többet nem indul ilyen hosszú távon, marad a 40-50 km-es versenyeknél. Kíváncsi leszek, hogy betartja-e, hiszen ilyen kemény menetek után könnyen tesz meggondolatlan kijelentéseket az ember. Talán az emlékek idővel megszépülnek, és néhány hónap távlatából már csak úgy emlékszünk a verseny közbeni fájdalmakra, mint pillanatnyi leküzdendő nehézségekre. S ha engem valaki megkérdez, hogy ott leszek-e
idén szeptemberben a krynicai 100 km-es verseny
rajtjánál, egyelőre csak ezt tudom
válaszolni: - Talán, de legkésőbb
előtte egy héttel eldöntöm! :)
|
||||
CIKKAJÁNLÓ
KOMMENTEK |
||||