MASTERS EB AUSZTRIÁBAN, AVAGY TÓKERÜLÉS KÉT ÉS FÉLSZER

HEGYIKERÉKPÁR 2016-07-18

Gyorsan az elején szögezzük le, hogy ez valójában egy Salzkammergut Trophy beszámoló, amelynek keretei között idén sor került a Masters Európa-bajnokságra is, így tekinthetjük ezt amolyan 2 az 1-ben beszámolónak, hisz ha az EB-ről mesélünk, valójában a Trophyról szól a sztori.

Tavaly, a Sellaronda Hero-ról hazafelé autózva jött egy hirtelen ötlet, hogy a rákövetkező hétvégén a Salz-ot is vállaljuk be. Az erőnlét megvolt, föl is voltunk dobva, kedvünk is lett volna... Végül úgy alakultak a dolgok, hogy nem jött össze a kiruccanás, de eldöntöttük, hogy akkor majd 2016-ban lenyomjuk!

Az elején még csak páran terveztük a dolgot, Jucus szeretett volna visszatérni, ő már 2011-ben indult itt a B távon. Hajtányékat is megérintette a kihívás, én pedig még sosem voltam. Dolomiti kétszer pipa, Hero is megvolt, de itt még nem indultam. Idővel azután kezdett bővülni az indulók tábora, Panni suttyomban benevezett, majd Miki és Alex is beadta a derekát. Végül Wágner Balu, Keczkó Zoli, Bognár Tibi és Aranyos Peti is rákerült a nevezési listára. Ezzel a második legnépesebb Salz kontingenst alkottuk meg a Merkapt történetében (eddig a 2007-es viszi a prímet).

Amellett, hogy elsőbálozó voltam a versenyen, számomra amiatt is különleges volt a rendezvény, mert az idei Masters EB futama is a B táv 120 kilométere lett. Gondoltam, ha már kiváltottam a licenszem, valami haszna is legyen, indulok az EB-n. Sok esélyem úgysincs, de legalább egy jobb rajtpozíciót kapok, nem kell majd annyit keringőzni a mezőny sűrűjében.

Időközben kiderült, hogy a Hajtány páros megtámadja a leghosszabb, 210 km-s távot, valamint hogy Jucus, Panni és Alex egy közös teljesítést terveznek. Mindhármójukban kétségek kavarogtak, úgy gondolták a másik kettőt csak visszatartják majd. Nekem ez most a különcködésről szólt, szerettem volna saját tempóban végigmenni, ésszel csinálni, de mégis kiadni mindent, ami bennem van.

Azt találtuk ki, hogy péntek reggel aránylag korán elindulunk Bad Goisernbe, hogy délután még legyen időnk körbenézni az expon, begyűjteni annyi repicuccot amennyit csak lehet, majd még kimenni gurulni egy átmozgatót. Az utunk aránylag eseménytelenül telt, viszont az "átmozgató" kicsit combosra sikeredett, ugyanis megkerültük a Hallstatti tavat. :) Ennek a körnek két külön arca van, a hallstatti oldal az aszfaltos utakkal, nagyobb dombokkal, égbemeredő csúcsokkal, valamint a túloldal a hullámvasutas tóparttal. Nem tudom eldönteni, hogy a szemeimnek melyik tetszik jobban, legszívesebben mindkettőt hazahoztam volna az erkély alá, a lábaimnak viszont az előbbiek akkor jobban estek.

Bringa után irány a zuhany, majd Fülöp Mikiékkel kiegészülve csaptunk egy pastaparty-t. Nem bandáztunk tovább, mert másnap sok minden várt ránk, Mikinek meg még szerelnie kellett, megkapta tőlünk a kölcsönkereket, mert előző nap megadta magát a sajátjában a racsniszerkezet. Most villantak csak be a csütörtök esti emlékek, amikor is a cuccaim már összepakolva, bringa tiszta, viszont szerencsésen a lakásba bezártam a kulcsaim, majd a pótkulcs után rohangálva beszéltük meg Jucussal, hogy kitől, hogyan, mikor is gyűjtsük be a pótkereket Mikinek...

Hajtányék már az igazak álmát aludták a korai rajtra készülve mikor lányainkat hátrahagyva Baluval még valami rendes élelem után néztünk, mert nem jó ómen verseny előtt korgó gyomorral aludni. Szerencsére nem volt még éjfél mire ágyba kerültünk.

Reggel valahogy még nem volt bennem nagy izgalom. Szép nyugodtan fölkeltünk hétkor, majd szép lassan reggeli, kis pakolászás, öltözködés. Csak kilenckor volt rajt, a szállásunk meg legfeljebb öt percre volt a start helyszínétől. Egy iskola kollégiumában voltunk elszállásolva, segítőkész személyzettel és tökéletes kényelemmel voltunk ellátva. :)

Elköszöntem a többiektől, hamarabb mentem le a rajthoz, szerettem volna még mozogni egy kicsit. Beálltam Káldi Tomi mellé, gondoltam jó helyen leszek én ott, megyek egy kicsit vele, nagyjából azonos tempót tudunk és ő érettebben megy, én simán kinyírom magam már rögtön az elején. Szinte pontosan kilenckor ellőtték a rajtot, szépen csúsztunk hátra a mezőnyben, a B táv eleje is már rögtön előzgetett minket, de nem foglalkoztam vele, hosszú még a nap.

Sokkal hosszabb emelkedők vannak a pályában, mint amit itthon megszokhattunk, könnyen előfordul, hogy egy órán keresztül csak mászunk felfelé. Egyrészt ezt fejben kell elviselni, nem két kanyar és vége a dolognak, másrészt nem lehet erőből megoldani, bölcsebb pörgetni. Figyeltem, hogy tartósan 165 fölé semmiképpen se menjen a pulzusom, mert abból már talán soha nem szedem össze magam. A legelső mászás jó 10 km hosszú volt, 800 m körüli szinttel. Tomitól kicsit elszakadtam, majd Ringelhann Fannival futottam össze. Éppen egy másik lány fente rá a fogát, hogy megelőzze, mindezt úgy, hogy 110 km és 2400 m szint még hátra volt...

Saját tempóban haladtam az első frissítőig, úgy gondoltam megállok majd szinte mindegyiknél, nem akartam végig csak zselén és izón élni, falatozni szerettem volna a sütikből meg katonákat csinálni zsíros kenyérből, sajtból és kolbászkákból. Éppenhogy lassítani kezdtem, a hátam mögül megszólal Fanni, hogy "Te megállsz?". Akkor láttam utoljára. Akkor esett le, hogy szépen beállt mögém a felfelén mikor eljöttem mellette, de semmit nem vettem észre belőle, csak próbáltam magamra figyelni. Mire végeztem a piknikkel Tomi is megérkezett, együtt indultunk tovább a lejtőnek. Éreztem magamon, hogy annyira nem mozgok otthonosan a sotteren, volt is jó pár érdekesebb féktávom, kanyarvételem, de végül megoldottam esés nélkül a napot, kicsit meg is voltam lepve.

Próbáltam ésszel közlekedni, nem kockáztatva sem mások, sem a bringa sem az én épségem, valamiért a tudat, hogy messze vagyok otthontól mindig óvatosságra sarkall egy kicsit. Anyuék szerintem hálásak is emiatt, okoztam már nekik elég fejfájást így is. :)
Jött a következő mászás, az Ewige Wandhoz. Ja, majdnem el is felejtettem, hogy közben kaptunk egy kis esőt. Ezt annyival nyugtáztam, hogy megtapogattam az esőkabátom a mezzsebben, igen, még mindig jó helyen van... Kicsit ugyan kihűltem a nedves cuccban, de miután az eső alábbhagyott már nem zavart. A rövid-rövidben elég gyorsan megszáradtak a végtagjaim (borotvált láb rulez! :D), nem tartott sokáig a libabőr.

Szóval Ewige Wand: egy sziklába vájt, keskeny úton gurultunk ahonnan ideális esetben gyönyörű látvány nyílik Bad Goisern környékére. Sajnos most köd borította a látóteret, egy-egy fenyő csúcsa tudott csak átkéredzkedni rajta. A következő lejtő volt a legtechnikásabb a pályában, az eső miatt sár és csúszós gyökerek fogadtak minket. Egy ideig próbáltunk még nyeregben ügyeskedni, de beláttuk ennek nem sok értelme van, így inkább nyúlcipőt húztunk és iszkiri, bringa a hónunk alá, jussunk túl minél hamarabb ezen a szakaszon. Tomi itt kicsit meg tudott lógni, ügyesebbnek és magabiztosabbnak tűnt lefelé és be is szorultam többször lassabb emberkék mögé. Ahogy vége lett a lejtőzésnek, következett a tó melletti ereszd el a hajam, ing-gatya, kinek hogy tetszik. Tomit már nem láttam, de úgy voltam föl akarok érni, biztosan hiányolja a társaságom... Nézelődtem, hogy kik vannak körülöttem, néha volt akivel tudtam együtt menni, de valahogy mindig a sor elején kötöttem ki. Nem éreztem túl jól magam, sok volt, amit vállaltam, de az is bennem volt, hogy ha nem megyek tempót, az életben nem érünk föl. Így telt el vagy tíz perc, közben szegődött hozzánk egy Cannondale-es srác, aki végre szívesen ment elöl, csak az volt a gond, hogy amint odakerült meg is rántotta a sort. Tudom, nekem semmi sem jó. :D

Hála az égnek lassan csak meglett Tomi is, még a sóhegyi mászás előtt. A hegy lábához érve szépen letettem kistányérra, ekkorra már jó barátságban voltunk. Kezdett kisütni a nap is, annyira nem esett jól most, könnyen meg lehet főni a szerpentinen. Tomi mondta, hogy hosszú lesz ez most, ne siessek. Dumáltunk még egy kicsit, majd elváltunk azzal, hogy "Nem gond, ha sírsz". Ekkor még nem teljesen értettem mit akar ez jelenteni, de nemsokára megtudtam.

Egy szerpentinen kanyarogtunk Hallstatt felett, némelyik visszafordítóban magyarul is szurkoltak amint meglátták a nevem a rajtszámomon (igen, kifért :D), majd jött egy iszonyat meredek, egyenes aszfaltos rész ahol hangosbemondóval szurkoltak, mindenféle őrült hacukában ugrándoztak az emberek. A legmeredekebb részen a nyeregben ülve kezdett meg-megcsúszni a hátsó kerekem, itt mondtam azt, hogy akkor ez ennyi volt, muszáj beletolnom. A nedves aszfalton a bringás cipővel néhol igen nehéz volt feljebb tipegni, de lassan azért haladtam.

A csúcson ismét Cséri Szilviékkal futottam össze, ide is följöttek szurkolni. A lefelén megint összeálltunk Tomival, itt már kezdtem érezni, hogy fogy a lendületem, nem is csoda, már lassan öt órája voltunk nyeregben. Volt egy kis hullámvasút, majd az utolsó nagy emelkedő következett. Ezt már együtt gyűrtük le, elfogyott a tempóelőnyöm, megfordult a kocka. Szép lassan fölcsörlőztünk és innen már szinte csak be kellett gurulni. Szinte. Itt kezdődött az, amire álmomban sem gondoltam. Összeálltunk fölfelében, lefelében és aki próbálta ránk tenni a kereket leszakítottuk amint csak lehetett. Mintha külön verseny kezdődött volna itt. Folyamatosan előzgettünk mindenki, rengeteget számított, hogy tudtuk mikor, milyen hupli, terep következik.

Pár kilivel a cél előtt egy aszfaltos részen összeverődött egy öt-hatfős társaság. Egy A távos ment elöl, ő diktálta a tempót, nem nagyon engedett előre senkit. Nem semmi amit tudott vagy 200 km-vel a lábában. Volt egy kis csiki-csuki még az erdőben, itt tempót váltottunk, ott is hagytunk mindenkit, innen már szinte végig max-on mentünk, a befutó előtt még lesprinteltünk egy kollégát, így estünk be hét óra pár perccel a célba. Folyt taknyunk-nyálunk, nekem konkrétan a Szilvik mentettek meg - a szemem világát Hudák Szilvi, mielőtt szétmarja az izzadtság, Cséri Szilvi meg egy kólát adományozott nekem. Jó érzéssel értem be, éreztem, hogy ennél több most nem volt bennem. Megvolt az az érzés végig, hogy haladok, megvolt a hajtás, az adrenalin is a végére. Helyezésekről sokat nem lehet elmondani, 14. helyen értem be Master 1 kategóriában a 16-ból. :) Inkább az élmény volt most fontos, hogy haladok, minden kis erőt kiadok magamból, a határaim feszegetem. Ez az, ami hiányzott most.

Mivel a többiek későbbre voltak várhatók az online eredmények alapján, el tudtam menni zuhanyozni, enni valamit, kicsit összeraktam magam. Már civilben visszasétáltam a célhoz, pacsiztam jó pár ismerőssel, dumálgattunk, próbáltam kicsit földolgozni a napot. Sokat nem láttam a tájból aznap, de előtte és utána volt alkalmam kicsit bámészkodni. Gyönyörű a környék, szeretem a hegyeket. Többen is mondták, hogy a Dolomiti után nekem csalódás lesz a Salz mint pálya, de ezt most valahogy nem érzem. Nem volt csalódás. Csak más. Jó volt. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ahogy megérkezett a hatos csapatunk a célba.

Másnap ugyanazt a laza kört tettük meg, mint pénteken, csak most egy kis postakeresgéléssel egybekötve. Hallstattban kutattunk postaláda és bélyeg után, amikor az utcán megállított valaki azzal, hogy mi voltunk-e azok akik olyan szépen együtt érkeztek be. Mondtam, hogy igen, az én csapatom. :) Mély nyomokat hagyott másokban is az a nap. :)

Hétfő délelőtt még beiktattunk egy rövid kávézós kört indulás előtt, Miki példát is mutatott lovagiasságból, ahogy betuszkolt egy szelet sütit a mezzsebébe, márt csak emiatt megérte ott lenni. :) Olyan érzésekkel indultunk hazafelé, hogy ide még vissza szeretnék jönni valamikor. Mert érdemes!

Az együtt tekerő hatosfogatunk egy videót is készített (lásd alább), míg aki további beszámolókat olvasna, annak ajánlom Miki beszámolóját a Mountain Bike Blogon és Panni írását itt!  

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint
Fotó: Cséri Szilvia, Ladányi Miklós, Csete Sándor