DUNA MARCI: A MEDENCE REMÉNYÉVEL A KÁNIKULÁBAN

HEGYIKERÉKPÁR 2017-07-13

A szokásomhoz híven, már szombaton útra keltem Esztergom irányába, és a néhány zivatarral tarkított út után délután öt órakor már le is parkoltam a camping árnyas fái közzé. Gyors sátorverés után jól esett a csobbanás a kellemesen hűs medencébe ahonnan alig akaródzott kijönni, így a rajtcsomag átvételt is másnapra halasztottam, és helyette irány a belváros, ahol éppen Kézműves Sörfesztivál volt.

Bár velem nem csináltak nagy üzletet, azért megállapítottam, hogy mi magyarok a borhoz azért jobban értünk… . Szerencsére a nyüzsgéstől távolabb találtam egy hangulatos kis olasz vendéglőt, ahol kiváló volt a tejszínes gombás spagetti.

A pihentető éjszaka után másnap reggel szomorúan állapítottam meg, hogy a rajtközpontnál üzemelő kávézó még nem nyitott ki, így kissé kábán álltam sorba a rajtcsomagomért, ahol egy kedves hölgy kevésbé kedvesen közölte: „magával probléma van”. (Mintha hallottam volna már ezt a mondatot valahol :)). Minden áron meg akart győzni arról, hogy én átjelentkeztem hosszú távra, és ez okozza a gondot. Már-már kezdtem azt hinni, hogy Bognár Tibi tréfált meg - mivel korábban rá szeretett volna beszélni, hogy menjünk együtt hosszú távon - amikor megérkezett a főszervező és laptopján két gombot megnyomva kiderítette, hogy minden rendben a nevezésemmel, csak a hölgy egy sorral elnézte a papírját. Gondolom a reggeli kávé neki is hiányzott.

Ezután vissza a campingbe, gyors készülődés és már mentem is üdvözölni a csapattársakat. Sajnos Jucusnak dolgoznia kellet, így ő és Panni most nem indultak. Bognár Tibivel álltunk be a rajtba, ahol elöl láttuk még Mikit és Szilvit is.

A rajt után a szokásos felvezetés a városon keresztül, majd jött az aszfaltos emelkedő, amely ekkorra már ontotta magából a meleget. Mivel igyekeztem egy kicsit előrébb mászni, Tibivel megszakadt a kapcsolat, és innen már egyedül nyomtam tovább. Nem sokkal az első frissítő pont után váratlan szurkolást kaptam Szilvitől, akinek a rugós tagja felmondta a szolgálatot és így sajnos a versenyt feladni kényszerült.

Ezt követően viszonylag esemény mentesen telt a verseny, mígnem az egyik enyhe nyomvályús lejtőzésnél lenyúltam a bovdent megigazítani és ez elég volt arra, hogy lecsússzak a nyomvonalról, a bringa pedig táncra perdüljön alattam. Szerencsére megfogtam, és így megúsztam egy jókora esést. (Ezentúl nem érdekel a bovden – fut, ahol fut.)

Dobogókő felé nagyon kellemes és szép része van a pályának, így lélekben és fizikailag is fel lehet készülni a sípályára. Áldottam a kezét annak, aki a szerpentint megcsinálta, mert két évvel ezelőtt, amikor a bedőlt fák miatt nem lehetett használni és a meredek pályán kellet feljutni, no az brutális volt mindenkinek. Így most többnyire kitekerhető módon lehetett felmenni a frissítőponthoz, ahol legnagyobb bánatomra az idén sem hideg sör, sem behűtött dinnye nem várta a versenyzőket.

Várt viszont – ígéretéhez híven – a csapatból Keczkó Zoli, aki hozta a banánt, az izót, meg amit csak tudott és jól esett a bíztatása is a következő kilométerekre. Ezután a köves, nyomvályús dózerúton lefelé nem igen lehetett pihenni, mert nagyon észnél kellett lenni egy- két részén. Az erőm egészen jól kitartott a végéig, de az utolsó Vaskapu előtti napsütötte emelkedőn egy kicsit megfőttem. Itt ment el mellettem a hosszútávon induló Miki is, akit olyan előzékenyen sikerült elengedni, hogy a behajló gallyak majdnem leszedtek a bringáról.

Fent aztán a Vaskapunál Szilvi várta a csapattársakat - jobb híján beállt a frissítő pontba segíteni - és miközben szorgalmasan öntögette belém és rám a vizet, megpróbált rábeszélni, hogy menjek ki hosszútávra, úgy is bírni fogom.

De az én szemem előtt ekkor már csak a camping hideg vizes medencéje lebegett és „kőszikla módjára” szilárd maradtam az eredeti tervemhez, így a cél felé vettem az irányt. Később kiderült, hogy Tibi egy-két perccel utánam érkezett meg ehhez a ponthoz, de még neki hátra volt egy kör.

A pálya utolsó szakaszán még több, apró rovarokból álló felhőbe is bele mentem – vélhetően a közelgő vihar miatt rajzottak – így néhányat akaratlanul is lenyelve, krákogva, köhögve érkeztem be a célba. A versenyt a csapattársakkal röviden megbeszéltük és mindenki indult is medencézni. Ez egy kánikulában végigtekert középtáv után – megfizethetetlen. Pancsolás után még visszamentem az eredményhirdetésre, ahol Tibinek gratuláltam a hosszú táv teljesítésért. Nem csoda hogy egymás után döntötte magába a jeges kólát! Jövőre lehet, hogy nekem is hosszú táv lesz?

Beszámoló: Szendrei Laci