UTAM A CSÚCSRA, AVAGY SALZKAMMERGUT TROPHY NAGYPÁLYÁSOKNAK

HEGYIKERÉKPÁR 2017-07-15

Évek óta befészkelte magát a fejembe a Salzkammergut Trophy A táv teljesítésének a gondolata. Akinek nem rémlene: 211 km és 7000 méter szint. Az utóbbi 2 évben ez volt minden bringás megmozdulásom fő motivátora. Korábban is mentem nagy terheléseket, de ez a bevetés tűnt igazán méretes kihívásnak.

Tudatosan készültem az utóbbi két télen TRX és funkcionális edzésekkel, hidegben országúti edzésekkel (40+ köszi!), extrém hosszú országúti és sokszintes terep bringázással. Figyeltem a táplálkozásomra, a súlyomra, a pihenésre és a mentális edzésre.

Tavaly a Trophyn csináltam egy „Salz special edition” megmozdulást, ami 160 km/5000 méter betermelése volt – már akkor éreztem, hogy sikerült volna az A táv is. Mikor úgy éreztem, hogy felkészült vagyok fizikailag, akkor már csak az időjárástól tartottam nagyon. Sokáig úgy gondoltam, esőben, hidegben nem sikerülhet, mert az annyival több energiát emészt fel, hogy annyira erős már nem vagyok. Aztán több beszámolót elolvasva rájöttem, hogy ott kint szinte sosincs ideális idő. A hegyek legfőbb tulajdonsága, hogy szeszélyesek - valamennyit úgyis esni fog. Aztán azt mondtam, hogy az tulajdonképpen nem is annyira gáz, meg hát ott talán nem lesz sok sár, mert sok a shotter. Lényeg, hogy ne legyen hideg - gondoltam. Végül bekövetkezett az, amitől nagyon tartottam. Előre tudhattuk, hogy eső lesz és azt is, hogy hűvös.

Péntek reggel elindultunk, kora délután ott voltunk. A városközpontban volt a szállásunk, mert ahhoz ragaszkodtunk a korai rajt miatt. Némi vásárbejárás, rajtszámok felvétele, felszerelés-ellenőrzés, aztán már 17.30-kor lefeküdtünk, hogy minél többet legyünk vízszintben, lehetőleg alvásban.

Reggel sötétre, kopogó esőre és hűvösre ébredtünk - Szilvi mindvégig nekem segített ezért a többesszám. Az esős, hideg, vizes napra kalkulálva először is bekentem magam tetőtől-talpig egy bemelegítő olajjal. Tudtam, hogy teljesen át fogok ázni, ezért minden részemnek jó lehet ha nem engedi annyira fázni és elnyüstölődni a bőröm. Felöltöztem, Szilvi lekísért esernyővel a rajtba, ahol az elvetemült „extrémek” rendületlenül összegyűltek a sötét, vizes hidegben. Némi duma, aztán rajt!



Melegíteni nem kell és nem is tudsz, olyan zsúfoltság van mindenhol. Azonnal 30 feletti tempóval elrugaszkodtunk. 1-2 kilométer és másztunk is az első hegynek. Tandemes vállalkozók is voltak, akiknek jeleztem, hogy „ez igen”.  Hosszan tartó, meredek mászás mely betonról átvált murvára, majd köves-gyökeres tolásra. Az erdőbe érve alig láttuk a talajt és a köveket. Fél hatkor már bokáig gázolunk a hideg, hegyi patakvízben. Szép remények. Az első órában csupa sár és víz mindenki. Érzem és tudom, hogy ömlik bele már az első hegybe az energia ilyen körülmények között. Jól éreztem magam fejben is és erőben is.

Tartani kell a tempót, mert az első limitkapu 8 órakor zár és azt meg kell ugrani. Ez lélektanilag fontos most. Elkövetkezik a köves, gyökeres, vizes, saras lejtőzés, belefutunk az Ewige Wand-ba ahol már fotóznak is minket.

Újabb technikás, köves lejtők, murva, folyóvölgy, lépcsősorok, tempó és meg is van az első limitpont. Ott várt Szilvi és Farkas Zsolti, aki a Bea miatt volt ott. Felveszem az itatózsákom, amiben minden benne van és nyomom a tempót tovább. Egymásután következnek az emelkedők, helyenként nagyon technikás, vizes, saras, köves, gyökeres lejtők. Az egyikben a szemem láttára esik el egy srác, aki túl bátor volt. A többség jobbnak látta letolni, de ő ment, próbálkozott - a kerék beakadt, a bringa maradt, ő meg lezúgott 2-3 méter mélységbe, a hegyoldalba. Ettől el volt gondolkodva szegény rendesen. Mi meg kiabáltunk a mentősöknek. Neki valószínűleg elment ezzel az aznapi A táv.

Szerencsére a hosszú szerpentinek jól mentek, a lejtőzés jól ment, így nagyon egyenletesen haladtam. El voltam ázva, de a 7-8 fok ellenére nem tudtam fázni  a felfelék miatt, a lefelékre pedig mindig megálltam felvenni a dzsekimet és a melegebb, neoprén kesztyűmet. A sisakomon vízzáró koton volt, így az nem csurgott a fejemen közvetlenül és kicsit melegebben is tartotta. Ez volt az egyik fontos taktikám, hogy optimalizálom az öltözékem, főleg ilyen zord körülmények között. Inkább szántam rá egy-egy kis időt, hogy le és felvegyem a dzsekit, kesztyűt cseréljek, vagy akár zoknit. Szerintem a végtagok komfortja ilyen hosszú távon nagyon fontos. Sok energia, illetve a kényelem múlik rajta.

Láttam olyat, aki kesztyű nélkül indult el, olyat, aki már csak tenyérrel tudott váltani annyira elfázott a keze, de azt sem értettem, aki fel is-le is széldzsekiben ment egész nap. Felfelé belefősz, lefelé meg kell, de addigra át vagy nagyon izzadva. Ha nagyon melegem van benne, akkor nem tudok hatékonyan tekerni. Én reggel egy membrános Seal Skins zokniban és egy BBB neoprén kesztyűben indultam, hogy ne fázzak. A dzsekit, a kesztyűt cserélgettem attól függően, hogy fel vagy le mentem.



A lefelékben, elázva a 7-8 fok nagyon durván hűt. A zoknit kb. fél távnál cseréltem, mert elállt végre az eső és a hőmérséklet nőtt kicsit. Apropó: szemüveget ilyen körülményekre nem is próbáltam meg, a víz és a sár lehetetlenné teszi a használatát. Amikor a saját kerekeiden kívül az előtted haladó is az arcodba csapja a sarat, vizet…

70-80 km-nél még egyszer találkoztam Szilvivel, de most ott volt Buki és Alex is. Megleptek rendesen. De itt is még jól éreztem magam, aztán 90. km körül jött egy erős mélypont egy jelentéktelen murvás szerpentinen. Elment az erő, alig bírtam forgatni. Már kezdtem pánikba esni. Azt számoltam, hogy mire leérek a legközelebbi településre, limitpontra, addigra lesz meglesz a 110-120 km, én meg úgy kileszek, hogy biztos nincs értelme a második felének nekimenni. Leszálltam a nyeregből (a körülöttem lévők nem is értették, hogy itt miért) fogtam egy koffeines gélt, vizet ittam egy sótablettával és nekigyürkőztem az emelkedőnek. Keservesen ment. De úgy 100 körül kezdett visszajönni az „üzemi nyomás” és tudtam újra rendesen menni. Újra település, újabb őrjöngve szurkoló emberek és újabb emelkedő. Megint rendben ment minden és ismét jött az Ewige Wand, köves lejtők, folyópart, lépcsősorok, aztán újabb emelkedő.



Becsatlakoztak a B távosok, meg az F, vagy a „mittudomén” milyen távosok. Sokszor nagyon ügyetlenek voltak, ami feltartott minket.  A B táv eleje gyorsabb volt nálunk, így folyton útban voltunk. Volt egy olyan saras-füves domboldal ahol feltekertük a sarat rendesen, ettől jó nehéz lett a gép. De a kerekek legalább kidobálták.



Tudtam, hogy a féltáv már valami, ám innen jön a nehezebb része. Figyeltem az ivásra, az óránkénti gélekre, sótablettákra, meg arra, hogy egyek néha ezt-azt az etetőpontokon. Úgy gondolkodtam, hogy elsősorban húst eszek, mert az jól esik, sok benne az energia, sós, fűszeres, ellensúlyozza a sok gélt meg izót és ha nem eszek összevissza mindenféle mást (pl. gyümölcsöt, pékárút, energiaitalt, csokit, cukrot) akkor jól fogja tudni feldolgozni a rendszer. A másik dolog még a kóla volt, amit ittam rendszeresen, mert az jólesik ilyenkor a gyomromnak és energiát is ad. Összességében bevált ez a rendszer.

A tókerülés elején Szilviék friss ruhával vártak - lecseréltem a teljes ruházatom. Tiszta ¾-es nadrág, tiszta kesztyű, rövid mez, karszár, vastag zokni helyett nyári vékony és a dzseki helyett mellény. Ez sokat segít a komforton és a súlyoptimalizáláson. Sőt a tókerülés után még az ivózsákomat is elvitték, hogy a hátralévő 65 km-en (a Sóheggyel kezdődően) ne kelljen többletsúlyt vinni. A szükséges kellékek a zsebekbe kerültek.

A Salzberg-re félig tekertem, félig toltam és közben megjött a következő mélypontom. Alig tudtam tolni fel a betonfalon. Utána evés, ivás, lejtő, rendbejövés. A dübörgő folyó látványa és hangja fantasztikus volt. De sokfelé volt vízesés, égig érő falak, iszonyú terek, tavak, folyók, erdők, mesebeli falvak látványa. A folyóvölgyben következett egy újabb itatópont, ami egyben limitpont volt. Láttam, hogy jó időben vagyok. A felfeléhez ismét ruházatigazítás és következett az egyik leghosszabb murvás szerpentin. Itt is jól ment a mászás, sokakat megelőztem. A következő hosszú lejtőzés után értünk a felső nagy tóhoz, majd utána a nagyon meredek betonos lejtőre.



Az aljában volt az utolsó limitpont, amit kegyesen 19.15-ről 19.30-ra módosítottak, gondolom a nehéz körülmények miatt. Már csak egy számottevő mászás volt hátra, kellemetlen hosszúságúnak tűnt. A tetejéhez közeledve gondoltam milyen jó lesz a végén szinte csak jutalomjátékként begurulni. Ekkor kiírta, hogy még 25 km az a kis jutalomjáték. De mi ez már nekünk, extrém távosoknak? Innen már csak hazaszaladunk! Összedolgozva 3 másik sráccal hazakergetőztünk a célba.

A célban az itt szokásos tomboló tömeg várt. Kezeim győzedelmesen a levegőben és végre vége! Sikerült! Megtérült a sok munka, ráfordítás, diéta, koncentrálás. Ez volt számomra a kihívás! Mindez nem jött volna létre, ha Szilvi nem áll mellettem - szó szerint mindenben. Edzésben, szervezésben, diétában, lebonyolításban.

Köszönöm az edzéseket Dinya Bencének, Havrán Józsefnek, a 40+ csapatának, a Coffee Ride csapatnak, a Merkapt SE csapatnak, a tanácsokat Szalay Petinek, a biztató szavakat Sándor Csabának és oly sok más sporinak.

Beszámoló: Ladányi Miklós

U.i.: Nem érzek vágyat még egyszer egy ekkora edzésbeli és anyagi befektetésre. :)