TÉLI MAGASHEGYI HEGYMÁSZÓ TANFOLYAM TIROLBAN

HEGYMÁSZÁS 2014-02-03

Az idei helyzet több szempontból is érdekesen alakult Gaál Tamás, a Merkapt SE hegymászó oktatója számára. Egyrészt egy, azaz egyetlen tanuló jelentkezett az aktuális tanfolyamra, aki e sorok írója is egyben. Másfelől az időjárás (hóhelyzet) miatt az erdélyi helyszín bizonytalanná vált, így az esemény szempontjából biztosabb terepet kellett keresni. 

2014. 01. 26. – 02. 01.

Szerencsénkre Majré (Képes László), Tomi egykori tanítványa és mászótársa Tirolból a segítségünkre sietett, az ő vendégszeretete és a környék adottságai egy csapásra megoldották a problémáinkat. Így végül az Ötz-völgy felé indultunk vasárnap reggel. Útközben Sopronban felvettük Tónit (Wetzer Antal), erősítve a szakértői gárdát, majd hosszas autózás után délután 5 körül megérkeztünk Oetz-be Majréhoz.

Este vázolták a srácok a hét mászásra vonatkozó terveit, továbbá Tomi tartott egy elméleti órát lavinaismeretekből és a Pieps (lavina jeladó-vevő) használatáról. Hétfőn a reggeli készülődés után elindultunk egy kétnapos túrára. Terveink szerint a 3000-es Acherkogel csoportjába tartozó Wetterkreuz (2591 m) volt a másnapi végcél egy menedékházban történő alvással, közben sok tanfolyamhoz tartozó gyakorlással persze.

A parkolótól a menedékházig a különböző lépéstechnikák, síbot- és csákányhasználat volt terítéken, valamint a Pieps is bevetésre került. Egy kisebb platóra érve már körvonalazódott a későbbi problémánk, a 70-80 centi friss hó formájában. A házig nem sokat javult a helyzet, a környékén pedig tovább romlott, a szembe jövő sítúrázók is inkább fejüket ingatták. Ez másnapra, és a mi bakancsos bulinkra nézve nem jelentett sok jót. A nap hátralevő részét hótaposás és Pieps-ezés töltötte ki, a jégcsákánnyal való barátkozással egybekötve.

Este elkezdtük „belakni” a „menedékházat”, amit inkább védkunyhónak neveznék, vagy ahogy Tóni a Hütte szóból származtatta, Hűtőnek. Kitartó hóolvasztás után szép lassan elkészültek a kajáink, de a palack már ekkor is odafagyott az asztalhoz, pedig messze volt még a hajnali minimum. Számomra ezután kb. 10 órás agónia vette kezdetét, de a többiek se voltak élükre vasalva a reggelinél. Később, a kühtai hőmérőből kiindulva (délelőtt -9 fok) -10-20 fok közé saccoltuk a hajnalt.

Reggelre a hó nem sokat tömörödött, Tomi rövid felderítése után le kellett mondani a csúcs felé indulásról. Ezt a ház környéki gyakorlás is alátámasztotta, a hóprofil kb. 90 centi mélyen mutatott terhelhető havat, felette 1-2 napos friss rétegek. Lefelé menet a hegyről találtunk némi jeget, ez jó alkalomnak bizonyult hágóvas debütálására, ezt a parkolóig utána le sem vettem. Ideje lett volna a kicsúszás-fékezés kérdéskörébe is belemerülni, de a körülmények miatt sehol sem találtunk eléggé firnes havat/meredek lejtőt, így a keresés időszakában csak elméletben és a helyes testhelyzetek kialakításával tudtunk haladni keveset.

Szerdára igyekeztünk kipihenni magunkat Majrénál, mert nagy terveink voltak: aznap irány az Ötztal végében lévő Vent település, onnan pedig a Martin-Busch-Hütte 2500-on, kb. 10 km trappolás felfelé teljes cuccban, 3 napi felszereléssel. Ha jók a körülmények, csütörtökön egy közeli 3000-es csúcs, majd pénteken levonulás a hegyről.

„Kellemes” -13 fokban szálltunk ki a kocsiból, ami kiegészülve több napi rossz alvással messze volt az eufóriától. Rövid tájékozódás és a 3-as lavinaveszély nyugtázása után elindult négyesünk, az első 200 méter szintet egy sípálya körül abszolváltuk, majd jött a Hüttéhez vezető alig emelkedő, nem túl hosszúnak tűnő, de soha véget nem érő völgy. 

Ragyogó időben, kitaposott úton egész jól haladtunk, közben fel-felpillantottunk a tőlünk jobbra húzódó hegyoldalra, és Tóni javaslatára hagytunk kb. 10 méter távolságot egymás között. Kb. a völgy felénél a kitaposott út megszűnt, innentől magas hóbarázdák és kuloárok váltogatták egymást, melyeket óvatosan (egyesével) kellett kereszteznünk. Közben dél felől a szél is kezdett feltámadni, fodrozta a környező gerincen és a távolabbi gleccseren a havat. Útnak a nyomát se találtuk, egy két zergecsapás vezetett csak lényegtelen irányokban. 

Meglepő, de bizonyos pontokon túl kevés hóval találkoztunk, füves részek és sziklák kandikáltak ki a fehérségből, ami a lejtő szögével együtt jelentősen növelte a kicsúszás veszélyét. Tekintettel arra, hogy milyen lassan haladunk a délutáni időponthoz képest (pár száz méter/óra, ráadásul hátra volt még kb. 3 km és 300 méter szint), és figyelembe véve a veszélyeket, nekem nem volt értelme folytatni. Tapasztalatlanul állok egy „lavinapozitív” lejtőn, bazi nagy zsákkal hátamon, zéró kicsúszással a zsebemben, kissé tompán a kialvatlanság miatt. Egy rossz lépés, és kitárt karokkal vár a jeges patak odalenn, ha nincs szerencsém, vastagon be is havazódom útközben. Miután Tomi vázolta a szitu nagy részét, a többit pedig beláttam magamtól is, mi ketten a visszafordulás mezejére léptünk. Majré és Tóni hezitáltak kissé, de végül továbbmentek.  

Ahogy visszaértünk a kitaposott útra, egy biztonságos helyen tartottunk némi pihenőt. Ekkor két alak tűnt fel a távolban, kizárásos alapon Tóniék voltak azok (senkit nem láttunk mozogni aznap rajtunk kívül), ezért megvártuk őket. A sztori egyértelmű volt: rövid időn belül mindkettejük alatt megroppant a havas oldal, ami hamar kedvüket szegte az amúgy sem túl szívderítő visszafordulásunk után.

Immár mindannyian visszafelé tartottunk Ventbe, ahol még sötétedés előtt a sípályán adódott lehetőség az oly fontos kicsúszásokat gyakorolni. Este zuhany, kaja, meleg és pihenés, egyszóval nem tervezett, de jóleső komfort Oetz-ben. A fejlemények miatt nagyszabású terveinknek búcsút inthettünk, így viszont az egész csütörtöki nap a gyakorlásé lehetett. 

Irány ismét Vent, a sípálya és környéke. Egy félreeső helyen, a síelőket nem zavarva neki is láttunk. Elsőként Majré rittyentett egy jégcsákány-standot, aztán a hogyan-mit-miért kérdéskör után rajtam volt sor. Utána jött egy kis kötéltechnika, rövidítési és bekötözési praktikák. Ez nem volt teljesen ismeretlen terület, a Tátrában már alkalmaztam nyáron, de azért jó volt ismételni és persze új dolgokat is átvettünk. 

Ha már összekötöttük magunkat, ideje volt valakinek "gleccserhasadékba zuhannia", azaz a völgy felé elugrania az útról a mély hóba. Jégcsákánnyal hasra, az esés megállítva, előkerülhetett a jégcsavar, pruszik a helyén, a kötél fixálva, húzórendszer kiépül, Majré elindulhat felfelé a jégvermet helyettesítő oldalból. 

Ha megy álló helyzetből, menjen menetből is. A mottó jegyében Tóni is csatlakozik, és indulunk az én vezetésemmel. Egy apró mozdítás a kötélen, egy horgász se kapná rá fel a fejét. Hátrafordulok, Tóni a mélyben, Majré hason, csákánya a hóban. Kimaradtam a buliból. Növelni kell az ingert, nincs mese, legközelebb már mindketten ugranak. Meg is jön az áhított rántás, érzem a kötél törődését, de azért megvannak a srácok. Innen már lehet cifrázni, Majré nem is aprózza el, nekifut a völgynek jó párszor, én hasalgatok tisztességgel, majd segítek kipecáznia magát a combig ér hóból. A ratrakolt sípálya csak kb. száz méter, kis csoki-műzli-keksz, aztán mehetünk kicsúszni. Ezúttal már van hágóvas is, lábaim az égben, "büdösbogarazom" lefelé, fejjel előre, hason, gurulásból, kis lendület-nagy lendület, nem fázom a végére.

A közeli patak szurdokvölgyében már korábban felfedeztünk egy klassz jégesést, így a nap végén oda tartunk egy kis ismerkedésre. Felmászunk a függőleges részig, Majré pucol egy kis havat róla, aztán megnézzük a jégcsavarok rögzítését. Készül egy Abalakov-stand, majd rajtam a sor, hogy tekergessek, dugdossak, kampózzak. Kicsit bénázom az elején, aztán sikerül. A végén jön néhány fejszecsapás, lépés a függőjégen, bővítendő mászómozgás-kultúrámat. Tetszik a dolog, a végén még tényleg beutalom magamat Józsi bácsihoz a sappadai jégmászó tanfolyamra, amit a srácok annyit emlegetnek. De most sötétedik, és egyre jobban havazik (méter felett jósoltak 24 óra alatt erre a területre), szóval ideje indulnunk vissza Majréékhoz.

Ha csúcsot forgattunk a fejünkben, az nem tartogatott sok jót a héten, így Majré biztosra ment utolsó nap: egy olyan hegyet választott, ahol elő szokott fordulni túrasível, és viszonylag könnyen hozzáférhető. A parkolóból lezser öltözetű tiroli kollégákkal övezve indultunk a hegyiút/szánkópályán. „Második lehetőségnél a hegymászók forduljanak jobbra!” – Majré belső GPS-szavára hallgatunk, így van lehetőség egy kis nyomtaposásra a fenyvesben. Ezután kiértünk egy platóra, ahol illő módón szép mennyiségű hó gyűlt össze. Én elöl anyáztam, mögöttem jött Tomi, kissé lemaradva Majré és Tóni, akit a hóvakond látszólag kipécézett magának: 10 lépésből 12-szer szakadt be. A plató végén már keményebb, tehát könnyebb volt a hó és a helyzet. Már csak a kb. 15-20 méter magas csúcspiramis volt hátra. Én öregesen körbementem a jakösvényen, a többiek megoldották a direttissima-t. 

Csúcscsoki, csúcstea, csúcsfotó, ami kell, az alaptáborba azért nem rádióztunk. A visszaúton zárásképpen a srácok még lavinaszempontok szerint elástak, de csak annyira, hogy érezzem a törődést. Délutánra lenn is voltunk, kis vásárlás a sportboltban és a szomszéd néni tej- és húsboltjában.  Este még egy jó pizzát is megengedtünk magunknak, közben Tomi értékelte a hetet, és én is elmondtam a tapasztalataimat, érzéseimet. A tanfolyam szempontjából a hét abszolút sikeresnek tekinthető, mászó céljainkat ezúttal nem sikerült elérni… na de ahogy Tóni is megjegyezte, ilyen a téli hegymászás kérem szépen. Az ügy tehát nincs lezárva, ráadásul mindenkiben megfogalmazódott a visszatérés gondolata, így valószínű, hogy mászunk mi még a Stubai- és az Ötz-völgyi Alpokban. Télen vagy nyáron, még meglátjuk, felőlem jöhetünk így is, úgy is.

Végül pedig hálás köszönet Tirolban Majrénak, Eszternek és Boynak a vendégszeretetért, türelemért, röviden mindenért, és persze Tominak és Tóninak, hogy szakmailag segítettek, támogattak, befogadtak.

Beszámoló Wunderlich Balázs