LEADVILLE TRAIL 100 MTB - KERESZTÜL AZ ÉGEN

HEGYIKERÉKPÁR 2017-10-09

Hogy miért utazik valaki 31 óra alatt 12 000 km-t Coloradoig, hogy aztán biciklizzen az „égben” 160 km-t? Többek között ezt is megtudhatjátok Buki beszámolójából.

LEADVILLE TRAIL 100 MTB

Pár perce olvastam Lőrincz Olivértől egy beszámolót. Azt fejtette ki, hogy miért nem fog többet az UTMB-n indulni, miért nem jelenti már ugyanazt neki, mint 11 évvel ezelőtt, miért keres más utakat, miért keresi a saját útját. Valamilyen szinten én is hasonlóan gondolkodom, feszegetem a határaim, az új élmények vonzanak, nem szeretem újra és újra meg újra ugyanazt csinálni. Ha "a sport ékesít", akkor a változatosság gyönyörködtet. ;) (Ígérem, Coelhoból ennyi volt...)

Szóval egy dolog miatt írom most ezeket a sorokat: mert tudom, hogy mit csináltam pontosan egy hónappal ezelőtt. Próbáltam aludni, mert kellett, mert muszáj volt. Ennek ellenére elég nyögvenyelősen ment, rengetegszer fölébredtem, megnéztem az órám mennyi idő telt el az előző fölébredés óta és kiszámoltam mennyit alhatok még 4:45-ig. A szombati ébresztés azóta is erre az időpontra van állítva. Aggódtam is közben, mert mi lesz, ha... Izgultam, mert még egy ilyen ökör nincs ezen a Földön. Igazából van, de ez most lényegtelen, nem másokhoz mérem magam.

Leadville nyugis kisváros. Ott él párezer kedves ember, a környéken meg párezer kedves boci legel. Körülbelül ennyi történik ott. Ami elromlik, azt megjavítják, ha leesik a hó, elkotorják. A benzinkúton kapható tiszta oxigén, és tele van "indiánsziklával" a környék, mert a kertek végében a Sziklás-hegység heverészik.

Onnan tudom mindezt, mert ott voltunk. Messzebb és magasabban, mint eddig valaha, teljesen ismeretlen körülmények között. Lassan azért kezdtük megtanulni, hogy mennek a dolgok arrafelé. Az üzemanyag másfél dollár, nem, nem literje, hanem 3,79 literje (1 gallonja), és az eső meg minden nap esik. Ha délelőtt nem esik, akkor délután fog esni. De ha délelőtt esett, akkor az nem jelenti azt, hogy délután nem fog. Szerintem teljesen logikus. Levegő is van, csak győzzed kapkodni, ez itt már csak félbubis.

Éjjel kettőkor értünk a szállásra, kicsit már el voltunk csigázva, hosszú volt az út. Kikászálódtunk a kocsiból, nyújtóztunk egyet, vettünk egy mély levegőt, majd még egyet és még egyet. Nem is olyan rossz, csak kicsit hideg van. Kulcs megvan, szobánk az első emeleten. Cuccok ki a kocsiból, irány a lépcső, emeletet megmászik, liheg. Hm-hm. De, mégis csak rossz. Elalvás előtt még olyanok jutnak eszembe, hogy "olyan leszel mint egy csiga! :D", meg akklimatizáció, hemoglobin, miért nem vettem EPO-t?, vákuumsátor, magashegyi edzőtábor, majd eldöntöttem, hogy hülyeség ez mind, a tudomány a lusták fegyvere, és különben is, reggel, ha majd megettem a mogyoróvajas pirítósom, akkor beszéljünk erről.

Miért kerültünk mi oda? Mármint, pont oda? Ez egy jó kérdés, magam sem tudom igazából. Évekkel ezelőtt (mármint nem 1-2, hanem 6-7 inkább) valahogy belefutottam a Race Across The Sky című dokumentumfilmbe, és megragadt. Megragadt, hogy hű de menő lehet, és nagyon kemény, szépen beleíródott valahova mélyre. Mélyre, mert csak nagyritkán jutott újra eszembe a film, maga a verseny. Akkoriban még nem tudtam elképzelni, hogy én valaha a tengerentúlon fogok "versenyezni", illetve most sem, mert már valódi emlékeim vannak róla.

Szóval december eleje volt, ücsörögtem itthon, már sötétek voltak az utcák, gondolom szokás szerint valami kemény piát szürcsölgettem, mint tea vagy kakaó, és azon gondolkodtam, hogy mi az, ami hiányzik, ami az elmúlt hónapokban kimaradt, mi az, ami iránt lelkesedni tudok. Egy vékonyka, halk hang azt kiabálta ott belül, hogy "Én! Én! Én!". Kicsivel később, már a versenyhonlapot olvasgattam...

Érdekesen zajlik a nevezési folyamat, ugyanis nem indulhat bárki. Van egy lista, hogy mely versenyek számítanak kvalifikációs futamoknak és ott milyen időeredményt kell elérned, hogy nevezhess. Európaiként ez enyhén necces, itteni verseny nincs a listában. A következő lehetőség, egy hónappal a verseny előtt részt venni egy háromnapos edzőtáborban. Ugyanaz, mint az előbbi... A harmadik lehetőség a szerencse/szerencsétlenség, kinek melyik szimpatikus ismerve a távot és a körülményeket. :) Elküldöd a nevezési szándékod a bankkártyád adataival és január közepén sorsolják az indulókat.

Pár napot gondolkodtam rajta, majd elküldtem. Úgysem sorsolnak ki... Meséltem a dolgot Jucusnak, aki erre egyből rávágta, hogy "Jó! Ha kisorsolnak, megyek veled!". Persze, hogyne, nem is vettem komolyan. Eljött a január is, idegek kifésülése és zsírpárnák fogyasztása a szabik után és egyik reggel egy e-mailre lettem figyelmes. Angolul írták. Mi a fene! Privát címre ritkán kapok ilyesmit. Elolvasom. O-ó... Másnapra már a nevezési díj is eltűnt a számlámról, rajta voltam a listán.

Hazudnék, ha azt írnám, nem jutott eszembe minden héten háromszor, hogy hagyom az egészet, nem vállalom be az utat, a versenyt, a költségeket. Leginkább a kudarc volt az, amitől tartottam, volt egyfajta teljesítménykényszer, amit éreztem, hogy meg kell csinálnom, viszont itt nem tudtam biztosra menni, fogalmam sem volt hogyan fogok reagálni a 3200 méteres tengerszintfeletti magasságra. Ha kapsz levegőt, minden versenyre föl lehet készülni, a munkát kell beletenni, de ilyen magasan csinálhatsz bármit, ha a tested azt mondja, hogy nem, akkor az nem.

Beszélgettünk Szalay Petivel is, hogy át kell variálni a nyári felkészülést akkor, elsőre eléggé meglepődött a hír hallatán, de pár perc után tutira fölcsillant a szeme, hogy kapott egy önkéntes kísérleti nyulat és mintha elmormolt volna egy "challenge accepted"-et is. Egyébként érdekelne, hogy valójában mire gondolt ott, akkor. Nem tudom milyen lehetett kívülről. :)

Szóval Leadville, más néven Two-Mile-High City vagy Cloud City, a Sziklás hegység szívében fekszik, az USA legmagasabban fekvő városa, második legmagasabban található települése. A 2010-es népszámlálási adatok szerint 2602 lakója van, egykori bányászváros. A 19. században Denver mögött Colorado második legnépesebb városa volt, nagyot fordult azóta a világ, ennek nyoma sincs már. Az utolsó bányát a 80-as években bezárták, egyik napról a másikra az USA legnagyobb munkanélküliséggel küzdő városa lett. A kiutat a turizmus jelentette, a verseny is emiatt jött létre. Merilee Maupin és Ken Chlouber voltak a 100 mérföldes futóverseny ötletgazdái, majd ebből nőtte ki magát a montis futam is 1994-ben. A "legenda" szerint azért lett 100 mérföld, mert utána tutira marad még mindenki egy vendégéjszakára, illetve egy másik kis anekdota pedig arról szól, hogy a helyiek először arról próbálták meggyőzni Kent, hogy meg fogja ölni az indulókat egy ilyen táv, mire a válasz csak annyi volt, hogy "Na, akkor leszünk csak igazán híresek!". :)

Merilee és Ken a mai napig aktívan részt vesz a rendezvény lebonyolításában, a verseny előtti napon a helyi középiskola tornatermében tartott eligazításon Ken buzdító beszéde a fénypont, illetve a befutónál minden egyes teljesítőt (!) ők várnak egy öleléssel (!!!) és éremmel.

Augusztus 12-én, hajnalban azon járt az eszem, hogy aludni kellene, nagyon. Helyette az előző napi eligazításon agyaltam. Nem volt ismeretlen az esemény, mert láttam már felvételt róla, de élőben nagyon más. Itt benne vagy a közepében, ez a saját történeted, már nem kívülről szemléled, megérint. Körbenézel, hallgatod a beszédeket, elkezded érezni a súlyát. Hirtelen mintha hőemelkedésed lenne, ami később sem akar múlni. Ettől persze még meg is ijedsz egy kicsit. Eligazítás utánra egy rövid bringázást terveztünk, úgy voltam vele, hogy vagy megnyugszom közben, vagy tényleg lebetegszem. Megnyugodtam...

Már nem emlékszem Juc mikor találta ki, hogy csináljunk videós bejelentkezéseket, de verseny előtt a reggelinél készült az első kis szösszenet. Alapvetően jól éreztem magam, egészséges voltam, erőm volt, egy kicsit álmos voltam, de semmi komoly, inkább a "sztárságot" viseltem nehezen abban a helyzetben. :) Itt volt az első olyan érzésem, hogy ez ma menni fog. Persze lehet gond a bicajjal, mégiscsak 100 mérföldről van szó, össze is törhetem magam... De nem az erőnlétemen fog múlni.

Vacogós 6:30-kor rajtoltam, utolsó blokk, az újoncok. Aszfaltos lejtőn kanyarogtunk ki a városkából, elég hosszan, figyelgettem ki, hogyan közlekedik (el mellettem), ugyanis most nem az igazi. Kicsit kevés a levegő, nyomni nem akarom jobban, kicsit be is tojok. Nagyjából a mezőny legvégén lehetek, ami később látszott is a részidőből, hátulról kerek nyolcadik voltam az első mérőpontnál.

Végre terep, picit talán emelkedik, lassul a banda nagy örömömre, előzgetek is kicsit, de a kazán még jéghideg. Átváltunk meredekebb, kövesebb emelkedőre, van bénázás, eldőlés, én csak a szélmellényem kapom le magamról. Innentől tudok haladni, valamiért ezek mindig jobban mennek, az ellógott bemelegítést ekkorra sikerült behozni, már rég több mint húsz ember van mögöttem.

Nagyon sok lyuk volt a felkészülésemben, kerül-fordul összejött valami, nem éreztem azt, hogy mindent megtettem volna a siker érdekében, volt bennem egy jó adag bizonytalanság. Nem voltam életem formájában az biztos. Egy dolog van, ami pótolni tud pár edzésórát ilyenkor: hogy meg akarjuk-e csinálni, vagy sem. Úgy döntöttem, hogy igen, tökmindegy, hogy tíz óra alatt, vagy tizenkettő. Bringázni akartam egy jót, élvezni a helyzetet, hogy ott lehetek, csapatni, kanyarogni az egynyomosokon, megmászni a hegyeket. Az egyedüli dolog, amivel komolyabban foglalkoznom kellett az az első limitpont volt, odáig kellett összekapnom magam, utána már a desszert jött. Ahogy túljutottam az első és második mászáson szinte úgy éreztem magam mint itthon. Haladok, néha komplett sorokat előzgetek a köves, "rosszabbik" nyomokon, nézelődök, teljesen kikapcsoltam.

A kritikus limitpontot 64 km-nél elérem 4 órán belül, Jucus itt is frissít, új kulacs, kaja, úri kiszolgálásban van részem. Jó ötlet volt, hogy korábban megnéztük hogyan lehet eljutni pár frissítőzónába, óriási segítség, hogy nem kell mindent magammal cipelnem, öltözhetek, vetkőzhetek, a géleket kiporciózva kapom meg. E nélkül sokkal, de sokkal nehezebb lett volna. Itt szeretném nagyon megköszönni Jucusnak a támogatást, rengeteget dolgozott, cipelt, sétált, közvetített...

Jucusnak és kiépített wifi-hálózatnak hála, élőben követhettük Buki versenyét…

Apropó közvetítés: a nagyobb frissítőkre wifit is kitelepítettek, a világ háta mögé konkrétan és jobb volt, mint a hotelünkben. Az is külön említést érdemel, hogy a távolabbi pontokra föladhattál saját frissítőpakkot, benne ruhával, kajával, amire szükséged lehet. Az eredményeket folyamatosan tudtad követni egy applikáción keresztül, amiből mindent pikk-pakk elértél a versenykiírástól kezdve a szintrajzig, illetve bármilyen információt meg tudtál szerezni a versennyel kapcsolatban. Nekem nagyban megkönnyítette a dolgom az egész hétvégén.

Annyira régen kezdtem ezt a beszámolót és annyit írtam már, hogy mostanra nem emlékszem minden mondatra, illetve visszaolvasni is vagy tíz percembe kerülne, szóval lehet, hogy ismétlem magam, de azzal folytatnám, hogy ez a verseny amolyan oda-vissza pályás. Gyakorlatilag ugyanaz a nyom mindkét irányba, fél távnál egy 3800+-os heggyel, 1000 méteres mászással. Mit éreztem a hegytetőn, ahogy felértünk a fenyőhatár fölé a pálya legmagasabb csúcsára? Mintha csend lett volna. Elveszik az ember egy kicsit, olyan méretek és távolságok veszik körül. Mintha a levegő is máshogy érne a bőrödhöz. Ezek az emlékek vannak meg róla. Emiatt érdemes feszegetni a határokat.

A visszaút kicsit nyögvenyelősen indult. A hosszú lejtőn, ahogy föltorlódott a sor nem nagyon lehetett jól haladni, nem esett jól a lejtőzés és nagyon is kellett figyelni, mivel egy nyomon fölfelé a másikon lefelé haladt itt a mezőny. Itt éreztem, hogy a fejem fáj egy kicsit. Na jó, annál kicsit már jobban. Már kicsit nyúzott voltam, de úgy értem vissza a hegy aljába, hogy van még öt órám a maradék 64 km-re. Ekkor tartottam 104 km-nél. :) Frissítéskor Jucust kérdeztem van-e a kocsiban valamilye fejfájásra, megbeszéltük, hogy a következő frissítésre elhozza, ami kb. egy óra még. Ott volt az utolsó videós bejelentkezés a cél előtt, utólag visszanézve a videót nagyon-nagyon-nagyon leharcoltnak tűntem, a testbeszédem, minden.

Belül viszont egyáltalán nem ezt éreztem. Tudtam, hogy ez már megvan, kezdtem gyorsulni, néha már morogtam is, ha beszorultam valaki mögé. Nyolc óra után végre kezdtem versenyezni. Érdekes volt, mert arra számítottam, hogy itt már csak vonszolni fogom magam. Kezdtem taktikázni, hogy a frissítő utáni síkon beállok valaki mögé a szembeszeles aszfalton, majd utána a két mászás már mehet erőből, ott már nem kell nagyon finomkodni, egyszer 400 m mászás, majd a végére még 200 m. Kisujjból is...

Aszfalton utolértem egy srácot, füles a fülében, mondom akkor itt nem lesz beszélgetés, de nagyobb termetű, mint én (surprise, surprise... :D), pont elférek mögötte, jó lesz ez. Pár kili után elfordul az út 90 fokot, itt már oldalszél volt, én meg nagy kegyesen előreálltam, hadd pihenjen ő is. Azóta is csuklom néha. :) A hosszabb emelkedő egy része sajnos tolós volt, sokan föltorlódtunk, meg azért az áttételem is kicsit kevés lett volna. Magyarul lehetnék én is erősebb. :D

Verseny előtt Peti megkérdezte messengeren, hogy "Te Bálint, jó lesz az az áttétel ami a bringán van?". Utólag azt mondom, hogy tökéletes volt. Mert ahol már elfogyott, ott úgyis tolta már előttem mindenki, én sem tudtam volna tekerni. Az élményből nem von le semmit, nem foglalkoztam vele, nem esett nehezemre. Megelőztem egy tandemes párost, na most ők a lefelében úgy pattogtak el mellettem a köveken, hogy csak néztem. Nagyon vicces lehet - az utas ilyenkor tényleg csak utas, fogalma sincs, hogy milyen a terep elöl, csak kapaszkodik, amennyire csak tud. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy ő egy pici leányzó volt, rózsaszín tütüben, azóta is mindig nevetek, ha eszembe jut. :)

Ezzel kapcsolatban szeretnék elmesélni valamit: többször is azt éreztem, hogy más a gondolkodásuk az embereknek, szeretnek és mernek szórakozni, szeretnek komolytalannak tűnni, felszabadultabbak. Mondanék példát is. Ezen a versenyen van, aki jelmezben indul el. A 100 mérföldre! Vagy mondjuk egy baseball meccsen mindenki megőrül, ha őt veszi a kamera és látja magát a nagy kivetítőn. :)

De kanyarodjunk is vissza, nincs már sok hátra. :) Lesz benne egy kis eső, pici dráma, örömkönnyek, ja, az mégsem, az már megvolt útközben. Szóval elkezdett esegetni, de csak tényként írom le, mert már annyira közel volt a vége, hogy nem foglalkoztam vele. Egy emelkedő volt még hátra, meg egy kicsi. Az emelkedőn jött a pici "dráma", kezdett furcsa lenni a bringa feneke. Egyre laposabb volt a gumi, valahogyan beszedtem egy defektet. Semmi kedvem nem volt a tíz fokban és esőben szerelgetni, ráfújtam egyet, úgy voltam vele, majd akkor szerelek, ha fölütöm... Ekkor már a városkához közeli Turquise lake mellett kanyarogtunk, ami nem véletlenül kapta ezt a nevet, napsütésben pont ilyen színben pompázik a kristálytiszta mélység. Itt már csak mosolyogtam, nem gondoltam semmire, egyszerűen csak boldog voltam. Attól, hogy ott vagyok.

És elérkezett az utolsó pár mérföld. Vagyis az utolsó 10. Innentől ing-gatya, mentem árkon-bokron, "haza" akartam érni, vezettem másoknak, leszakítottam őket, megvártam, megint vezettem, beértem a városkába, nyomtam, ami a csövön kifért, pacsiztam a szurkolókkal, kerestem a tömegben hol van a keskeny folyosó ahol elférek, végiggurultam a vörös szőnyegen, bemondanak mint Sántaivakszera meg a big szmájl from Hángeri, Budapeszt és megvan!!! És ennyi. :)

Jucussal fényképezkedtünk, érem a nyakamban, nézünk ki a fejünkből, kicsit el sem hiszem az érzés, bringát adjuk le, másnap már utazunk majd tovább a záróesemény után. Este még elmegyünk vacsorázni, nagyon sok nyakban ott lóg még mindig az érem, úgy sétálgatnak, összekacsintanak. Mert tudják mi ez az egész, hogy "I live in XX, but my home is Leadville". Kicsit mintha ott örökre ott maradt volna belőlem egy darabka és hoztam volna magammal mást... :)

Egy dolgot szeretnék még itt hagyni: meg szeretném köszönni Fülöp Mikinek, hogy foglalkozik velünk, nélküle nem működne a csapat, én sem juthattam volna el ide. Jucusnak nagyon köszönöm a társaságot, a segítséget, it was a hell of a trip! ;) Szalay Peti: fogalmam sincs, honnan van ennyi türelmed hozzám! De megcsináltuk és folytatjuk tovább, már vannak újabb ötleteim! :D

Itthon nagyon sokan követték egy zárt csoportban az eseményeket, üzentek, átlagokat számoltak, éjszakáztak, szurkoltak, biztattak, nekik tartozom a legnagyobb köszönettel, egy napra igazi sztár lehettem. :) Köszönöm.

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint