XIII. MÁTRA MARATON
HEGYIKERÉKPÁR 2014-08-30 Mátrai hullámvasutazás a csajok
nyomában.
Ez már szám szerint a 13. maraton volt a
Mátrában, ami még
palacsintából is sok. Persze minden
év, és minden pálya más, de
ahhoz, hogy több legyen egy tucatnál, új
célokat is érdemes találni a rajthoz
állás előtt.
Én megtaláltam a
motivációt, és beneveztem idei első
és egyetlen maraton versenyemre. Az apai
örömök mellett, ebben az évben
áttértem a városi
biciklizésre, kicsit odafigyeltem a
táplálkozásra, és egy-egy
edzést is belecsempésztem a
hétköznapokba. Kezdtem érezni a
szikrát, és próbára akartam
tenni, mire vagyok képes, ha alaposan befűtök.
Pár évvel ezelőtt még a
dobogóért küzdöttem itt,
így fejben minden a helyén volt. Az
eredményre, vagy egyáltalán arra, hogy
sikerül-e görcsök,
eléhezés, kínok
nélkül végigmennem, nem mertem volna
fogadást kötni. Végül a
közepes „lány távot
választottam”, amivel a csapatból
egyedül lettem volna, ha nincs Szilvi. Szabi, Tomi a
röviden állt rajthoz, a többség
pedig a hosszút választotta.
Mivel nem dobogóért mentem, a rajtnál
a szokásos utolsó sorba csorogtunk be Lacival,
régi Trek-es barátommal. Hosszú percek
után pedig végre eldördült a
„Fire”, és elindult a stopper is. Ahogy
reméltem, a Parkból kiérve,
műúton Mátraházáig
szépen elrendeződött a mezőny, idáig a
tömeg felét sikerült is talán
megennem. A sípályán már
libasorban haladtunk felfelé. A lassabb tempó
miatt, több ismerősre is rá tudtam
köszönni, sőt az érettebbekkel
még beszélgetni is jutott idő. Az
előzések és ismerősök is rengeteg
energiát adtak a versenyhez. Jó volt
újra itt, és újra
velük… Végül
felértük a nemzeti színű
sziklához, és számomra ezzel
kezdődött el igazából a verseny.
Innentől az össztelós retro 26-os bringa nagyon
szépen muzsikált alattam. A
vízszintes, de sziklás utakon jó
tempót tekertem, és elkezdtem figyelni az
előttem, mögöttem haladókat.
Leginkább a lányok adtak jó
támpontot, mert egyrészt könnyű őket
szemmel tartani, másrészt pedig a női mezőny
eleje nagyon jó tempót, egyenletes ritmust
diktál. Az Alpinbike-ból Nórit
értem utol 20km körül, majd jó
darabig egymást kerülgettük, mielőtt
leszakadtam volta. Saját tempóra
álltam be, de 40km tájékán
Orosz Anita egyszer csak meglepett hátulról.
Igyekeztem felvenni a kesztyűt, és együtt
csipegettük a hátrányból.
Az utolsó 10km már nem esett jól,
egyre szigorúbbak lettek a hullámok. Sok
kemény emelkedőt és lejtőt kaptunk
váltakozva. Fáradt voltam, de valahogy jobban
szeretem a határozott domborzatot, mint a sunyi,
elnyújtott dózereket és
erdészeti aszfalt utakat. A csoportot, akikkel a
sípálya óta rágtuk
egymást, nagyjából sikerült
lenyelnem. Az utolsó 1km-en félve
nézegettem hátra, de épp volt annyi
tartalékom, hogy erőltetet menetben beérjek a
célba.
A 3 órát épp
túllépve, az első 50-ben sikerült
végeznem, amin magam is meglepődtem, sőt már azon
is meglepődtem, hogy különösebb
hullámvölgy nélkül, erőből
végignyomtam a versenyt. Kellemes
csalódás volt, ami erőt ad a következő
hónapokhoz, mert nagyjából
jó úton haladok. Remélem,
jövőre még 10-15 percet sikerül
faragnom…
Beszámoló: Fehár Csaba Fotók: Kenyeres Zsolt, Molnár Tibor
|