GLOCKNERMAN, AVAGY 888 KM TÖRTÉNETE

HEGYIKERÉKPÁR 2019-08-01

MINDENKINEK VAN EGY ÁLMA

Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb álmai, céljai az életben, akár több is. Nekem az egyik régi nagy álmom, hogy részt tudjak venni egy Amerikában megrendezésre kerülő versenyen… 

Az elmúlt időszakban kicsit háttérbe szorult a versenyzés, elég régen álltam már rajtvonalon, és szinte teljesen az eltűntem az egyesület életéből, ami egy picit rossz is volt, hiszen láttam, hogy a többiek hol és mennyit teker.

Már a tavalyi évben elkezdet körvonalazódni, hogy jó lenne, ha valami versenyre elkezdenék felkészülni a 2019-es évre, hogy tudjam, magam kvalifikálni az Egyesült Államokba 2020-ra. Edzegettem is, részben futással és biciklizéssel, felváltva és felsőtest-erősítéssel – bár tudom, hogy ez nem nagyon látszik. :) Tavalyi év végén sikerült vennem biciklit is, amire azt lehettet mondani, hogy azzal már nekiindulhatok a kiszemelt versenyek bármelyikének – ebben köszönöm a Nellásoknak is a segítséget.

Versenyek terén Európában gondolkodtunk a segítőimmel, amikből lehetett választani, és azt is leszűkítettük májusig három lehetséges versenyre: Olaszország, Németország és Ausztria között vacilláltunk. Végül anyagi és logisztikai okokból Ausztriára eset a választás a Glocknerman versenyre, ami egyben ultra világbajnokság is volt. Ezen a versenyen, három távon lehet indulni a Sprint, a Classic és az Ultra távon. Mi a Classic távot választottuk, ami hivatalosan 888 km és 14 000 m szint lenne, csak nekem egy picit több lett, de erről majd később.

Sikerült időben a nevezést is elintézni, ami egy picivel olcsóbb volt, mintha az utolsó határidőt megvártam volna – így is sokan meglepődtek, hogy milyen árban volt, más ennyiért megy nyaralni.

Kezdet kialakulni minden. Szállás le lett foglalva, megkaptam a táplálékkiegészítőket is a Spuriból, hetente el tudtam menni masszőrhöz is, ami sokat jelentett, mert helyre tette a combom, hogy tudjak tekerni, így már semmi izgalom nem volt bennem, mert mindent, ami tőlem tellett beletettem a felkészülésbe – ettől többet nem tudtam. 

Eljött a verseny hete. Egy nappal előbb ki kellett utazni, hogy a szervezők leellenőrizték a biciklit, átnézzék a kocsit, elég komoly revízió alá került minden felszerelés. Ezen a napon volt a szállodában a verseny szabályainak és útvonalának az ismertetése, a rajtszámfelvétel, a kocsi körbe matricázása, amiket szintén ellenőriztek. Miután mindenek vége lett visszamentünk a szállásra, ami a rajtól kb. 20 percre volt. 

A verseny napján előjött némi izgalom, de tényleg csak egy pici. Részben azért, mert megláttam a többi versenyzőnek a biciklifelhozatalát, amikkel indulnak. Hát furcsa volt elsőre, mintha itthon egy Campinggel állnék rajthoz a versenyen... A zavarom aránylag hamar elmúlt, mert nagyon közvetlen és barátságos volt minden induló. Látszott, hogy sokan már régen ismerik egymást. 

Közölték a szervezők, hogy a rajt helyszínéig tekerünk egyet a belvárosban, lesz egy felvezető kocsi, ami után mennek a versenyzők, végül pedig a többi amatőr biciklis, akik több százan lehetek. Egy pick-up autó volt, amelynek platójáról folyamatosan beszéltek hangosbemondóval a rajtig. Tehát olyan 12 körül elindultunk a szállodától, amolyan biciklis felvonulásként, Graz utcáin, a rajt helyszínéig, ami egy bevásárlóközpont volt. Én óvatosan gurulgattam a legszélén, nehogy véletlenül összejöjjön egy bukás, de nagyon figyelt mindenki mindenkire. A központban elég komoly reggelivel vártak mindenkit a szervezők, azonban nem sokáig tudtam élvezni – éppen csak néhány sütit tudtak belém tolni –, már szólítottak is a rajtba, ahonnan harmadikként indultam.

A rajtceremónia nagyon durva volt, olyan mintha valamelyik nagy körverseny időfutamán indulnék, a hideg is kirázott. Egyenként indítottak mindenkit név szerint és ugyan úgy számoltak, mint a nagyobb versenyeken.  

Az első pár kilométeren nem volt gond, mert ki volt táblázva, hogy merre kell menni, viszont később már csak a letöltött útvonalra voltam utalva. Megbeszéltük, hogy kb. 25-35 km-enként kapok frissítést, de mindig jelzek majd előtte. A sík részeken szépen utolértek, akik utánam indultak az időfutam biciklikkel, ők később, az emelkedők előtt bringát cseréltek. Én olyan 35 és 45 km/órával gurulgattam, a többi induló pedig 50 és 70 km/órával mehetett. 

Az első 200 km-ig nem is volt gond. Működtek a zselék, izók stb., de egyszer csak látták a segítőim, hogy fizikálisan kezdek fogyni és nem nagyon megy a bringa, így áttértünk a jó kis házi kosztra: rizs, rántott hús. Eljött az első este is, ami annyira nem volt nagy tragédia, mert többször indultam már 24 órás versenyen vagy voltam már bulizni is úgy, hogy egy éjszaka kimaradt az alvásból. :) Viszont szokatlan volt, hogy a kísérőimnek kötelező volt kísérni engem este 20:20-tól reggel 5:20-ig. 

Ez végül annyira nem is volt rossz, sőt, nagyon jól jött a sok lejtőn, amikor hátulról világítottak az autó lámpáival és tudtam haladni. Ennek ellenére azért néha volt olyan, hogy megijedtem nehogy kirohanjon valami állat az erdőből és kiverje alólam a bringát. Teltek a kilométerek és az emelkedők is úgy, hogy még nem volt nagyon semmilyen holtpontom. 

Úgy terveztük, hogy 24 óra alatt meglesz a fél táv vagyis, hogy másnap dél körül feljutok a verseny legmagasabb pontjára, ami 2571 méter magasan volt. Ez sajnos nem sikerült, mert elkezdet fájni a bal térdem. Annyira, hogy volt olyan mászás, ahol szintre csak a jobb lábammal toltam és húztam a pedált, de tudtam, hogy nem adhatom fel, mert várnak rám fent a segítőim. Számítottam rá, hogy a hegyeken, ahol 2000 méter fölé is mentem, nem lesz meleg – nem is volt! A lenti 30-31 fokok után, fent 6-9 fok körül volt a hőmérséklet, némi hóval az út mentén. 

Volt némi félelmeim a kanyarokban is, mert sok helyen nem volt szalagkorlát és nem nagyon tudtam menni az út közepén, mert folyamatosan jöttek a motorosok és az autósok, akik többnyire türelmesek voltak. Néha lenéztem, hát volt, hogy beszédültem. Megláttam a felvonót is, volt, hogy arra gondoltam, hogy veszek egy jegyet felfelé. 

Aztán nem sokkal a tervezet időn túl felértem a verseny legmagasabb pontjára, ahova már csak macskaköves út vezetett az utolsó 2-3 km-en. Furcsa volt, hogy az orromon keresztül nem mindig kaptam levegőt. Eszembe jutottak Panninak a mondatai, hogy innentől kezdve minden emelkedőn óvatosan és egyenletesen tekerjek, nem kell kapkodni és akkor sikerülni fog.

Így meglett a fél táv, ami 483 km volt és 9240 m szint, ami hihetetlen volt számomra. Úgy voltam, hogy már csak vissza kell gurulni ahonnan elindultunk. Haladtam is visszafelé szépen… már több mint 30 órája tekertem, de még volt hátra 327 km.  

A lejtőkőn haladtam, ahogy tudtam, de 75-80 km fölé nem nagyon mertem engedni. Nem volt helyismeretem és nem is mertem kockáztatni. Viszont a többiek, akik ekkor értek utol, csak annyit mondtak mindig mellettem, amikor elsuhantak, hogy szevasz. Én meg néztem, hogy miért vagyok lassú, befog a fékem, vagy defektet kaptam? Hát egyik sem. Ha nem mentek 100 km/óra körül, akkor nekem mért rosszul az órám. Ennek ellenére nem voltam ideges, csak élveztem. 

Viszont kezdet a bulinak vége lenni, mert olyan 700 km körül volt egy nagyon nagy holtpontom, amikor le akartam feküdni, de a segítőim nem engedték. Így utólag belegondolva teljesen jó döntést hoztak, mert lehet még most is ott lennék.

780 km körül, olyan reggel 6 körül jött még egy nagy pofon, ugyanis elkezdődőt az utolsó legnagyobb hegy. Amikor megláttam a 15 %-os emelkedő feliratú táblát nem eset jól.  Ahogy haladtunk felfelé még meredekebb volt, egy-két forduló után kezdet megállni alattam a bicikli. Itt ki is szálltak a kísérő kocsiból a segítőim és biztattak ¬– olyan érzésem volt, hogy szétszakad a combizmom. De nagy nehezen leküzdöttük ezt is. 

Már nem volt sok hátra, de kicsit rezget, hogy szintidőn belül beérjek. Ekkor mellém álltak kocsival és üvöltöttek, hogy ha már ennyi mindenki beletett ebbe a vállalkozásba ilyen sokat, akkor tegyem oda magam. Már csak olyan 30 km volt hátra, amikor sikerült megint egy kis városnézést eszközölni pár lámpával és dugóval. Ránk szóltak, hogy rossz irányba megyünk.

Persze miért ne utolsó 10-20 km-en kezdett volna szakadni az eső. Itt már tényleg minden tartalékot elő kellet vennem, nem ittam és nem ettem, csak tekertem, hogy tényleg beérjek. Az egyik szervező elénk jött és kiszállt az autójából a szakadó esőben, és a kisgyerekével a karjában elkezdet tapsolni nekem, ami adott még némi plusz lendületet. Végül sikerült szintidőn belül beérnem. Kérdeztek tőlem a befutó után, de nem tudtam megszólalni, csak remegtem.

Összegezve számokban: 53 órát voltam ébren, 46 óra 39 percet bicikliztem, háromszor eltévedtem, megtettem kb. 900 km-t és 14 500–15 000 méter szintkülönbséget, elfogyasztottam 18 liter izotóniás italt, zseléket, gumicukrot, jégkrémeket és még sorolhatnám. Lecsúszott 3 db koffeintabletta, ami semmit nem ért, néhány Red Bull, aminek jobb íze volt, mint az itthoninak. Kaptam 3 db Cataflamot, bár 1 óra után már semmit nem ért (egyébként elítélem, amikor valaki fájdalomcsillapítókkal megy versenyeken). Állítólag olyan terhelést adtam a szervezetemnek, hogy nagyon hamar ki is ürült, így nem volt sok értelme.

A díjátadó gálán megtapsoltak minket és gratuláltak az étrendhez, amivel végigmentünk és ahhoz is, hogy egy biciklivel megcsináltuk. Még tartalék kerekünk se volt, csak belső és külső gumi.

Előzetesen 43 órával kalkuláltunk, de szerintem így is szép volt, hogy befejeztük. Hogy sikerült-e magam kvalifikálni magam az amerikai versenyre? Elvileg igen. Ez a RAAM lenne. Hogy eltudok-e indulni rajta jövőre még nem tudom… Sajnos lehet, hogy csak egy örök álom marad, elsősorban anyagi okok miatt. A Glocknerman sem volt kis költség, sem családon belül, sem a segítőimnek, akik sok mindenben támogattak. Kérdezték sokan, hogy jövőre megpróbálok-e ezen a versenyen jobb időt menni – még nem tudom. Lehet, hogy a németországi vagy az olasz versenyt próbálom meg. Mondjuk ezekhez is kellene még egy bicikli és némi pénz is. 

Többen mondták, hogy eljönnének segíteni, ha újra indulnék. Tudom ez most elfogultság, de én csak ugyanezzel a csapattal vágnék neki ismét. Azért mert az életem is rájuk bíznám – minden mozdulatomat ismerik, még beszélnem sem kell. 

Voltak fájdalmaim, nagyon nagyok. Mindkét térd, derék, csukló, fenék, de fejben nagyon erős voltam. Ilyen távoknál kevés, hogy fizikálisan erős valaki, mentálisan is erősnek kell lenni nagyon. Sokat jelentet, hogy tudtam, sokan szorítanak értem, ezt így utólag is köszönöm.

Mindenkinek ajánlom, ha van lehetősége és kedve, hogy vagy indulóként vagy segítőként menjen el ilyen versenyre, életre való élményt kap.

U.i.: Soha nem gondoltam volna, hogy egy verseny után egyszer elsírom magam, de itt megtörtént. 

Akik nélkül ez nem sikerült volna: 

Rakonczai Adrienn

Csillik Áron

Gulyás Erika

Beszámoló: Kovács Sándor

És, hogy milyen volt mindez a kísérők szemszögéből? Azt itt és itt elolvashatod.