AZ EMBER, AKI ELESETT ZÁNKÁN, AVAGY A 24 ÓRÁS VERSENYEN JÁRTUNK!

HEGYIKERÉKPÁR 2016-08-05

Három nappal a 24 órás verseny után volt egy csapattalálkozó, ahol szóba jöttek a zánkai történések is. A sztorik sorában első helyen állt Alex bukása, aki egy emelkedőn (nem letörésen, hanem feltörésen) esett egy látványosat. Keczkó Zoli is itt hallott a dologról először és döbbenten kérdezte „Alex, te elestél Zánkán?” – utalva pálya nem túl technikás voltára. Természetesen hatalmas röhögések és továbbszőtt történetek kerekedtek a dologból: Alex, te hallottál bárkiről Zánkán vagy a Balatonnál, aki a hétvégén elesett? Vagy csak megcsúszott? :)

Alex egyébként vendégművészként a Kellys-Hegyibringa csapatát erősítette (vagy gyengítette?), ahogy Buki is – a következőkben az ő beszámolóját olvashatjátok.

Vasárnap este tizenegy óra, leparkolok a ház előtt. Végre otthon. A cuccokat, két bringát még föl kell cipelni a harmadikra, persze a vihar is most érkezik meg... Nem telik el egy óra és már úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Igen, 24 órás volt a hétvégén, két éjszaka alatt összesen aludtam hét órát.

Péntek este vettem az irányt Veszprémnek, egy barátomnál húztam meg magam éjszakára, amúgy is rég találkoztunk és másnap sem kell korán kelni, talán kipihentebb leszek a hétvégén. Az egész ott bukott meg, hogy hajnal kettőig beszélgettünk és a reggel hét órai ébresztő fenyegető közelsége volt csak az ami aludni parancsolt minket. Reggelre még azt terveztem, hogy gyorsan lemosom a bringát, mert nem illik versenyen koszosan megjelenni. Végül ez elmaradt, persze öt perce sem voltam a táborban, amikor megkaptam az első beszólást. (Köszi, Panni!) :)

Eredetileg nem akartam 24 óráson indulni idén, Sátoraljaújhelyre szerettem volna menni, nagyon is vártam a tavalyi beszámolók alapján. Mikor kiderült, hogy idén nem kerül megrendezésre, akkor döntöttem el, hogy kellene valami. Tudtam róla, hogy a Hegyibringások szervezkednek és kaptam az alkalmon, fölajánlottam, hogy szívesen csatlakozom, ha befogadnak. Később Jucussal többször is beszélgettünk, hogy lehetett volna akár Merkaptos csapatunk is, mivel - mint kiderült - Alex is a csapat tagja volt, még négy főt talán össze lehetett volna rántani. Van benne valami, kicsit az én hibám is, hogy nem foglalkoztam a dologgal.

Kicsit vegyes felvágott lett a csapatunk, Csucsu és Marci voltak a hazai erők a Hegyibringából, kaptunk egy kis országútis vonalat Jakab személyében, valamint Bencz Zoli volt a gyorslábú a Footstrongból. A maradék egyharmadot pótolta ki a Merkapt Alex és jómagam személyében. Jó kis társaságnak tűnt, de nem számítottam semmi komoly eredményre annak tudatában, hogy a licenszemnek hála elitben kellett indulnunk. Mindenesetre a pályán kívüli hangulatra nem lehetett panasz, ekkora háttércsapatunk még sosem volt. Mintha mindenkire jutott volna egy-egy segítő, nekünk szinte csak a bringázással kellett foglalkozni. Illetve a pihenéssel. Marcit konkrétan el is zavarta aludni Zsuzsi éjjel. :)

A pályára sok szót nem vesztegetnék, legyen elég annyi, hogy a pályabejárásról visszatérve arra a kérdésre, hogy milyen volt, egy enyhe fintor volt az első reakcióm. Verseny közben úgysem fogok unatkozni, de sajnáltam, hogy egyszerűsödött a nyomvonal. Elöl a kistányért is csak akkor használtam mikor leesett a láncom, simán végig lehetett menni nagytányéron.

Elvállaltam az első köröket azzal, hogy hátha tudom tartani a tempót ez élmezőnnyel, amíg széthúzódik mögöttünk a tömeg és így Csucsunak már könnyebb legyen egyenletes köröket mennie, ne kelljen annyit kerülgetni. Ez többé-kevésbé sikerült is, viszont az egy óra végére éreztem, hogy feladott frissítő ellenére is megfőttem kicsit.

Nem baj, Csucsu pályára ki, én meg zuhany, fehérje, valami kaja, próbálok pihenni az árnyékban, alvásról még szó sincs. Közben Jucus közli, hogy harmadik helyen vagyunk, közel a második, nyomni kell, Pannitól megkapom a hátsó lámpám, Reni szemet vet a pokrócomra, Móni Nutellával kínál, de inkább csak valami fájdalomcsillapítót kérek, mert a fejfájásom egyre erősödik. Még mindig világosban, de enyhén lüktető fejjel és kavargó gyomorral megyek ki a második menetemre. Viszont legalább vigyorgok, mint a tejbetök, nem tudom mi lehetett abban a cuccban. Most csak négy kört megyek, sok lenne az öt, túl sok, belassulnék a végére, már az elején sem kellett volna annyit menni. Mivel hűlt a levegő, jobban érzem magam, nagyjából egyenletes köröket tudok menni, viszont a második helyezett így is távolodik, nem tudjuk tartani őket.

Újabb szünet, legközelebb majd csak éjfél körül megyek ki, addig is viszont vacsorázunk, lányaink tésztát főztek a társaságnak. Az egyik közeli épületben van a konyhánk, viszont az oda úton is nehezemre esik tartani a sétatempót, kezdem érezni az egész heti túlórázást, bolondokházát munkában és az edzéseket. Kaja után elnyúlok egy kicsit, hadd egyenek a szúnyogok, míg páran bevetik magukat ez erdőbe, szurkolás címszóval bringásokat ijesztgetni mindenféle építményekről. Furamód csak két-három társaság szurkol, persze a miénk az egyik!

Következik az első éjszakai menetem, meglepően friss vagyok, valószínű amiatt is, hogy szinte alig csináltam valamit két bringázás között. Első körben megállok lámpát igazítani, mert én hülye nem próbáltam ki nagyobb tempónál és persze rossz helyre világit. Pár perc ezzel elúszik, próbálom behozni a maradék három kör alatt. Jól tudok haladni, érzésre alig vannak a pályán, néha-néha kell csak kerülgetni valakit. Már a rajtnál az volt az érzésem, hogy kevesebben vagyunk, mint eddig, a tábor is kisebb, annak ellenére, hogy a hivatalos álláspont szerint "teltház" van. Azon is gondolkodom, hogy vajon a vizesblokkot miért nem takarítják folyamatosan, úgy mint tavaly.

Összekapom magam, inkább nyomni kellene, mintsem ilyeneken agyalni, megy le a pulzusom. A többiek a csapatban mind megtesznek mindent, nem én fogok lazázni, nem ezért vagyok itt. Négy kör pipa, gyors zuhany, átöltözöm és megyek is aludni, bevackolom magam az autóba. Meghagyom a többieknek, hogy mielőtt Zoli kimegy a pályára, csörögjenek rám, ha minden jól megy, akkor tudok aludni két-három órát.

Csörög a telefonom. Móni hiv. Ébresztő van. Rendben, mindjárt ott vagyok. Nézem a telefonom, 1:50. Nekem valami nem kerek. Álmos szemekkel átsétálok a táborhoz, Alex még csak most ment ki, másfél óra mire sorra kerülök. Visszaaludni már nem érdemes, hát valami kaja után nézek. Semmi étvágyam nincs, de pár háztartási kekszet elnyammogok, kólázni még korai, hajnalban szeretnék aludni kicsit. A hátrányunk a második helyezettel szemben beállni látszik, nagyjából három kör, vagyis több mint fél óráról beszélünk. Soknak tartom én is, viszont valahogy még ilyenkor is az van bennem, hogy menni kell, nem vennék vissza.

Ezzel a tudattal megyek ki az utolsó éjszakai körökre, szerencsésnek mondhatom magam, a szemem láttára kezd pirkadni, egyre többet lehet látni, viszont még nincs meleg. A pályán talán most egy kicsit többen vannak, el is szórakoztat az egyik sporttárs, amikor egy kis bukkanón az orrom előtt esik hanyatt. a következő körben viszont én csúszok el ugyanott, szerencsére csak a tenyerem és térdem teszem le és már megyek is tovább. A leereszkedő harmat miatt kezd egy-két kanyar csúszóssá válni, mint később kiderül, Alexet is megviccelte ez.

Beérek épségben, rövid alvás, majd ezek után már csak kólával sétálgatok a táborban, innen már ez kell, láttam Káldi Tomitól Salzon mire képes a koffein. Számolgatunk, még egyszer ki kell majd mennem nagyjából fél órára. Nem baj, azt még kibírom, de többre már egyáltalán nem vágyom. Bíró Ádám fogalmazta meg jól valamikor a nap folyamán, hogy olyan ez a 24 órás, hogy amikor ott vagy, akkor azt várod, hogy mikor lesz már vége. Ha meg már vége, akkor azt várod mikor lesz megint.

Az utolsó köreim a legszenvedősebbek. Már előző nap is fájt a rekeszizmom, most viszont már sokkal rosszabb, levegőt nem tudok rendesen venni. Nem mondom senkinek, mert minek, mindenkinek fáj már valamilye, segiteni meg úgysem tudunk rajta. Kezd egyre melegebb is lenni, ahogy tűz a nap, de már csak egy kör van. Azt még megnyomom, ami a csövön kifér, most már nem kell, hogy maradjon bennem semmi. Marci vált le, ő még/már mosolyog. Érzi ezt a dobogót.

Nekem kell még egy jó háromnegyed óra mire újra "használható", "normális", "kommunikatív" leszek, de innen már örömjáték az egész. :) Összeáll megint a szurkolótábor, Alex figurázik nekik egy szépet, majd Jakab csakazértis nyom még két 12 perc alatti kört, végül Zoli behozza a csapatot a harmadik helyre. Marci után szabadon: ELITBEN!!! Kis bandázás után már a pakolásé a főszerep, az eredményhirdetésre már nyoma sincs a táborunknak.

Nagyon jó élmény volt ez a hétvége, ezzel a társasággal lett kerek ez a verseny, önmagában még nem lett volna ilyen. Nagyon jó háttér- és szurkolócsapatunk volt, igazából őket illeti a legnagyobb dícséret, ők még annyit sem pihentek mint mi, akik versenyeztünk. Tudom ezt saját tapasztalatból, hogy az a legnehezebb szerep.

Fejes Mikinek szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy indulhattam a csapatban, illetve a Kellysnek a támogatást, amit kaptunk, tudniillik többek között a nevezést is ők állták nagylelkűen. Természetesen Fülöp Mikinek és a Merkapt csapatnak is köszönettel tartozom, hogy még négy nap után sem tettek ki a csapatból az idegenlégióskodás ellenére.

És jövőre kizárt, hogy indulok. ;)

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint
Fotók: Bak Ferenc, Borsa Miklós, Csete Sándor, Fejes Miklós