24 ÓRÁS NON-STOP MOUNTAIN BIKE CSAPATVERSENY

HEGYIKERÉKPÁR 2008-09-16

A tavalyihoz hasonlóan most is három csapattal vágtunk neki a 24 órás versenynek, ám idén egy új kategóriában is tiszteletünket tettük, mégpedig női csapatunk révén. A De meNŐK (Debreceni Merkaptos nők) csapatát Zsuzsi hatékony közreműködésével sikerült összeállítani, néhány „24 órás szűz” bevonásával. A másik két – férfi és vegyes kategóriában induló csapatunk – „rutinos” tagokból állt, akik már rendelkeztek a kellő tapasztalattal.

A helyfoglalást, sátorállítást Zsoltival pénteken délután megoldottuk és mire szombat reggel szállingózni kezdtek a résztvevők, már a padokat és az asztalokat is felállítottuk. Jó volt mindenkit újra együtt látni és viszontlátni néhány régen látott arcot:-)



A pályabejárás alatt, amit kétszer is megtettem, egyértelmű volt, hogy a tavalyi és a 2006-os pálya kombinációja egy könnyebb és rövidebb útvonalat eredményezett az előzetesen beígért hosszabb helyett. Bár, valamiért sejtettem, hogy „nyélen rakva” ez sem lesz annyira könnyű.

A rajtot bevállaltam, mert elég jó formában éreztem magam és a motivációval sem voltak gondjaim. A lányoktól Zsuzsi, a vegyesektől Imike készült a startra, amihez igyekeztem minél előrébb állni a 170 kezdő ember között, számítva rá, hogy az első néhány kanyarban csúnyán be fog dugulni a sok bringás. A rajt után őrült iramban vágott neki mindenki a versenynek, és az első kanyarokban rendben össze is akadtak a „rájderek”, hiába kiabálta mindenki, hogy nem itt dől el, páran azért eldőltek:-)



Jól ment a mind a négy - kezdésnek vállalt - kör és kb. 48 perc után adtam tovább a stafétát Röfinek, aki szintén nagy elszántsággal kezdett a körözésbe. Az első két óra eredményei elég nagy meglepetéssel szolgáltak, ugyanis a csapatunk egyből az első helyen nyitott. Innentől a többiek elszántságával sem volt gond és adott volt a feladat: tartani az előnyt!

A váltások Oszi, Balu, Joci, Tomi sorrendben következtek és kiegyenlített teljesítményünknek köszönhetően az előnyünk az üldözőkkel szemben folyamatosan növekedett, így igazából meg sem kellett néznünk, hogy kik vannak mögöttünk, mert nem nagyon tudtak látótávolságon belülre kerülni, amit cseppet sem bántunk.



Lánycsapatunk a harmadik és negyedik hely között ingázott, de ekkor még nem láttam a meNŐK-ön a kellő elszántságot, amit a közelgő éjszaka ismeretlen rémének tudok be. Az este és a hideg érkeztével jött Ádám is pörköltöt készíteni, ami majdnem kudarcba fulladt, ugyanis két gázfőző egyesített ereje sem tudta fővésre bírni rengeteg húst a bográcsban. A szemben táborozó gödöllői csapat sietett a segítségünkre, akik így megmentették a vacsoránkat, köszönet érte. 

Az éjszakai hideg sokkal inkább a tekerések közti időben volt kellemetlen, mint mikor a pedált tapostuk, így a téli kabátok, sapkák is előkerültek. A körülbelüli váltásokat kiírtuk a sátorra és mindenki próbált két-három órát alvással tölteni. A váltások meglepően zökkenőmentesen zajlottak, mindenki időben megjelent a váltózónában és idén a technikai problémák is elkerültek minket, pedig láttam szép számmal, defekttel szaladgáló bicósokat.



Az időjósok által napok óta szajkózott eső nem érkezett meg, így az éjszakai erdőben egyedül a kavargó porral kellett felvenni küzdelmet, ami fullasztó és vakító volt. Aztán szép lassan el kezdett pirkadni, amihez Bíró Ádám a Pink Floyd zenéjével valami elképesztő hangulatot varázsolt. A felkelő nappal együtt a csapatok is újra mozgolódni kezdtek, hogy az utolsó pár órát még mindenki megnyomja. A csapatunk előnye - három körrel - már-már behozhatatlanra nőt, így nagy izgulni valónk nem volt, de legalább az utolsó tekeréseink igazi „happy” hangulatban telhettek.

A lányaink, az éjszakát sikeresen túlélve, reggel még mindig partiban voltak a bronzért, sőt néhány perc előnnyel a Happy Bike női csapata előtt voltak harmadikok és ettől azért feléledt a harci kedvük. Végül az utolsó két órát egy emberként töltötték a váltózónában és mindig az épp legkevésbé fáradt ment ki közülük. A küzdelemnek végül egy bronzos dobogós hely lett az eredménye, amiért hatalmas gratuláció és puszi jár.



Havannabarna nevű vegyes csapatunk a nevéhez méltóan vegyes erőforrásokkal rendelkezett, így vegyes érzelmekkel egy tizedik helyet szereztek meg, ami a kategóriában induló 26 csapat közül nem is rossz eredmény. A férfi egységünk magabiztos előnnyel végzett a kategóriájának az élén, ami roppan örvendetes, ám egy kis csatározás, egy kis izgalom hiányzott ebből a 24 órából.



Összességében elmondható, hogy a csapataink az elvárt felett teljesítettek és ragyogó hangulatú másfél napot töltöttünk együtt, aminek a folytatása a VÍG-END szezonzáró hétvégén következik.

Szeretném mindenkinek megköszönni a részvételt és a kiváló teljesítményeket, büszke vagyok rátok! Természetesen, emellett egy óriási gratuláció jár a rendezvény szervezőinek, mert ismét egy felejthetetlen versennyel ajándékoztak meg minket, amit nagyon köszönünk!

Roni és a száműzetés:

Én vagyok a kitagadott, az önkéntes száműzött vagy nem is tudom mi…

A tavalyi sikeres 24 órás verseny után a lelkesedésem rendben volt, ám idénre én balga szerváltam magamnak egy liszenszet, ami nem jelentett mást, minthogy a 24 órás versenyen csakis olyan csapatban bringázhattam, akik az elit kategóriában indulnak, vagy szerencsétlenségre kárhozattam volna azokat, akiknek nincs ilyenjük.

Miki ugyan nagyon lelkesen invitált a csapatba, de amikor szembesült ezzel a ténnyel, akkor lemondott rólam… A TREK-es csapat – elit kategóriában versenyzők lévén – örömmel vártak, így aztán én lettem a gyenge láncszem a profik között, és persze rá is szolgáltam erre a titulusra...



Szombaton délelőtt megérkeztünk, üdvözöltem csapatomat, akik már szorgoskodtak a közvetlenül a váltózóna elején felállított csapatsátorban, majd gyorsan megkerestem a Merkapt sátrat is, ami a tavalyi jól bevált helyen volt ismét. Nagy öröm volt ilyen sok ismerős arcot látni, sajnáltam is, hogy nem velük nyomtam végig a 24 órát, de azért folyamatosan „tiszteletemet” tettem a csapatsátornál. 

Én második emberként mentem ki a pályára, az előzetes taktika az volt, hogy a mindenki megy 4 kört, aztán majd meglátjuk éjjel mi lesz. A fiúk bírták az 5 kört is, mi Lorkával - ketten lányok - 4 köröket mentünk sötétedésig. A második etapot már félhomályban tettem meg, de lámpát még nem kellett kapcsolnom, viszont az éjfél előtti körre még csak egy félig feltöltött lámpával rendelkeztem, emiatt kicsit izgultam.



Aggodalmam nem volt felesleges, mert elindulás után 1 perccel kiderült, hogy a lámpa nincs megfelelően rögzítve és a csavar lazasága miatt kizárólag lefelé volt hajlandó világítani a megboldogult. Ennek az lett a következménye, hogy az erdőbe érve semmi mást nem láttam, mint a mindent ellepő porfelhőt, és mások fényében próbáltam ellavírozni egy körön keresztül, ami meglehetősen lassú haladást engedélyezett.

Ezután megálltam - gyors szigetelőszalagozás - és a lámpa állt, ahogy kellett, ámde a második kör 3. percében már látszott, hogy az akkumulátor nem díjazza, ha nincs feltöltve. Horváth Ági rögtön az erdő elején utolért, és nagyon aranyosan világított mögöttem, de aztán a felfelében megunta, hogy az ő lámpafényében is túl lassan haladok, így otthagyott. (innen is köszönöm neki az addigi világosságot) 



Innen megpróbáltam mindig valakinek a lámpáját követni, ami nem volt egyszerű, magyarán halálfélelmem volt végig, de hősiesen küzdöttem a kör végéig. Ott közöltem, hogy azonnal adjanak egy másikat, így megkaptam Lorka sisakját, rajta a jól ismert Anna-féle szuper lámpával. Ennek érdekessége, hogy két belsővel kell a mellkasodra rögzíteni, - push-up melltartóként is megállja a helyét, de nagyon - ehhez azonban le kellett vennem a bringás felsőt. Én nemes egyszerűséggel közöltem, hogy annak visszavételével már nem küzdök, úgysincs semmi a zsebében egy gélen kívül, bár amikor ledobtam gyanúsan nehéznek találtam.

Ezután fél körön keresztül ott dörömbölt a kisördög a fejemben, hogy valami nem jó, valami nem jó, mire rájöttem, hogy a zsebben volt a chip. (Ahhh!) Szóval vissza az egész, volt egy bónusz körünk, ami ment a levesbe, gyorsan megszereztem a chipet és azt mondtam, hogy ezután akár egész éjjel is tekerek büntetésből, de már csak két kört mentem, aztán reggel 7-ig pihiztem és átkoztam magamat. Éjjel a csajok kihullottak egyszer-egyszer, Lorkának nagyon csúnyán begyulladt a szeme a portól, én meg a derekammal bajlódtam. Arról meg nem is beszélek, hogy éjjel 2-kor valami isteni sugallatra nekem mindenképpen pörköltet kellett ennem uborkával :-) 



Mivel a mikró nem akart működni, én aztán megettem hidegen a jó kis zsíros pörit, aminek eredményeként fél órán belül vissza is nézett szegény étel a hasamból, pedig annyira jól esett, hogy el sem hiszed Ádi.

Reggel aztán mindenkibe kezdett visszatérni az élet, leróttuk még köreinket, sajnos nem sikerült behozni lemaradásunkat a 3. helyezettől, így maradt a negyedik hely 2 kör hátránnyal. Azt hiszem ebben nagy szerepet játszott az én éjszakai balekságom és szegény Laci bácsi félpályánál kapott defektje is, de azért szuper kis verseny volt. 

Ígérem Miki, jövőre nuku liszensz és nuku…. Tudod mi, Brigi! 

A lánycsapat élményeit Zsuzsi foglalja össze:

Csudás kis amatőrökből (Ildi, Emő, én), első maratonozókból (Kata, Gabica, Judit ) és törött lábujjuakból (Juci ide is passzol) összeállított lelkes csapatunk miután szellemileg és testileg (jól átgyúrtunk mindent és jó sokat edzettünk J, hát persze) is kiválóan felkészültünk, heveny harci kedvvel nekilátott a körözgetésnek szombat délben. Persze nem aggódtunk, mert mindenki jól kialudta magát előző este… :-)



Előtte testületileg körbe vonultunk a pályán és én, mint „tapasztalt” 24 órázó, megállapítottam, hogy ez könnyebb, mint tavaly: hű de fasza! Délután első körözőkként mentünk mind keményen. Közben toltuk befelé Kata tökéletes bolognai-ját (még mikrózatlanul is kiváló volt). Sötétedésig nagyon lelkesek voltunk, én még a második körözésemet is világosban csináltam, de a por és sötét egyveleg gagyi lámpával egyikünket sem dobott fel. Annyira nem, hogy éjszaka rendszeres volt a „váltáscsuszi” és valahogy a tea is mindig eltűnt a termoszból, ami szörnyen lehangoló volt.

Én egyenesen odáig merészkedtem hajnali 5-kor, hogy feladom, erre jött Röfi, hogy 3. helyen vagyunk 3 perc előnnyel. Délután még a harmadik Hepi Csiksz 5 percre volt az 5. meg 3 percre mögöttünk, amúgy meg úgy mentünk oda, hogy a 6. hely is tök jó. Szóval innentől már lett „tétje” a körözgetésnek. Előtte is megfeszültünk, de azután szerintem egyik csapattag se szaggatta még így meg magát. 

Az már éjszaka kiderült, hogy a 3-4 köröket nem tudjuk tartani, mindenki leadott 1 kört abból amit addig ment. Nagyon fogyatkoztunk és nem hittem fél 7 kor a „napfelkelte által vörösre festett” port szipákolva a hosszú, combszaggató emelkedőn, hogy tudok még akár 1 kört is menni, és ahogy a többieket elnéztem… bizton állíthatom, hogy hisztis hajnalunk volt. 

10-re összeszedtük magunkat és taktikát alkottunk: szembe fordultunk az ellenféllel a vidám, ámde vérszomjas Csirkékkel (Happy Chicks) és körönként váltottuk egymást, sajnos stratégiailag Ildit és Jucit ebből ki kellett hagynunk. Persze, ha nincs az éjszakai alvajárás akkor nincs hajrá se, de hát így volt izgi… Aztán ütött az óra, én meg 2 perccel lecsúsztam a 82. körről, de időben így is sikerült megfogni a Csibéket. Az első két csapat persze fényéveket vert ránk, mégis mi voltunk a legboldogabbak a pódiumon. Sajnos nekem nem jutott a díjnak szánt Avon csomagból, de kárpótlásul kaptam Kriptonit lakatot, XXL-es kesztyűt és pólót... :-) 



A lányokkal megbeszéltük, hogy a csúcson kell abbahagyni és a bronz minden szempontból az egyik legszebb szín (persze a srácok szemszínét az arany jobban kiemeli), tehát visszavonulunk, és legendává válunk.

Beszámoló: Cseh Veronika, Pántya-Vida Zsuzsa, Fülöp Miklós
Fotók: Innen-onnan