Facebook


  FŐOLDAL  SZAKOSZTÁLYOK  SPORTKÖZPONT  KAPCSOLAT



CSATLAKOZZ




BBU FUTÓVERSENYEK EGÉSZ ÉVBEN!



HARGITA TRAIL RUNNING: FUTÓKALANDOK SZÉKELYFÖLDÖN

ATLÉTIKA 2017-06-15

2016 nyarán, a Grossglockner Trail után néhány hétig nem is gondolkodtam azon, hol legyen a következő terepversenyem. Az alpesi 50 km-es megmérettetés – melynek részleteiről nemrég itt, a Merkapt SE honlapján is beszámoltam – egy időre bőségesen feltöltött élményekkel.

Az azt megelőző három évben augusztus első hetében mindig ugyanaz volt a program: egy kis stájerországi faluban, Kainach-ban teljesítettem a 44 km-es hegyi maratont, amit idén már 28. alkalommal rendeznek meg. Mindhárom alkalommal sikerült a korosztályos dobogó 3. fokára kerülnöm. Azt ugyan nem mondanám, hogy ez már kezdett unalmassá válni, de szerettem volna új vizekre evezni, azaz olyan vidéken is versenyezni, ahol még egyáltalán nem jártam.

Teljesen véletlenül, a Facebookon találkoztam először a „Hargita Trail Running” nevű erdélyi versennyel. Megnéztem a honlapjukat, ahol természetesen magyar nyelven is elérhetők voltak a tudnivalók. Egy 42 km-es, 1700 méter szintemelkedéssel fűszerezett hegyi maratonról volt szó, augusztus 27-i rendezéssel. Ez felkeltette érdeklődésemet, ugyanis tőlünk keletre eddig mindössze egy versenyen vettem részt, a nagyváradi városi félmaratonon. Magyarország keleti felén élek, ezért kissé restellem, hogy viszonylag kevés erdélyi tájegységben jártam eddig, így Székelyföldön sem, ahol a Hargita Trail került megrendezésre. A döntés tehát hamar megszületett: utazunk! Már csak be kellett nevezni a versenyre és szállást foglalni.

futokalandok_szekelyfoldon_1

A regisztráció hamar megtörtént, a nyugati, ill. hazai nevezési díjakhoz viszonyítva is kedvező volt az ára: nagyjából 8000 Ft-ba került, és egy hosszú ujjú futópólót is tartalmazott. A szállás kiválasztásánál viszont nem ártott figyelembe venni több tényezőt is. Egyrészt ne legyen messzire a verseny rajtjától, másrészt a meglátogatni kívánt nevezetességek is könnyen elérhetők legyenek. Mint a honlapról kiderült, a rajthely az 1650 méter magasan levő Madarasi Hargitán található, a Pethő Panziónál, ami a versenyközpont is egyben. Sajnos 2 héttel a verseny előtt már mind a Pethő Panzió, mind a mellette épült néhány szálláshely telt házat jelzett, így bele kellett törődnöm, hogy ebben a magasságban, a rajt közvetlen közelében már nem fogunk megszállni. Később nem győztem hálálkodni a sorsnak, hogy így alakult…

Végül a választás Sebők Győző uram Zetelaka községben található panziójára esett, ami a Google Maps szerint 44 perces autóútra található a verseny rajtjától. Távolságra ez mindössze 25 km, de azt is vegyük figyelembe, hogy Zetelaka 528 méteren fekszik, a rajt pedig 1650-en van. Az internetes források szerint néhány éve uniós segítséggel jó minőségű út épült a Madarasi Hargitára – ami télen kedvelt síközpont is -, így nem kellett amiatt aggódni, hogy nehezen tudjuk majd megközelíteni.

A verseny napja szombatra esett, én pedig a testvérem társaságában 2 nappal előtte, csütörtök délután indultam útnak. A 440 km-es út kicsit tovább tartott, mintha nyugati irányba indultam volna, ugyanis mindössze 50 km autópályát tartalmazott Kolozsvár környékén. Már este 9 óra is elmúlt, amikor leendő házigazdánk aggódva hívott telefonon, ugyan hol járunk már? Próbáltam megnyugtatni, hogy nemsokára megérkezünk, miközben egy sötét országúton próbáltam kikerülni egy újabb kivilágítatlan lovas kocsit.

Este fél 10 körül meg is érkeztünk a házhoz. Az idős házigazda üdvözölt bennünket, de valójában a két lánya és a két veje vezette a panziót. A késői időpont ellenére is háromfogásos vacsorával vártak bennünket, végül kiegyeztünk egy kisebb adagban. Megérkezéskor természetesen töltöttek nekünk egy pohár áfonyapálinkát, aztán még egyet, majd még egyet…

Kipihenve az út fáradalmait, péntek reggel frissen ébredtünk. Megállapítottuk, hogy a reggelit is hasonlóan komolyan veszik errefelé, mint a vacsorát. A különféle házi húskészítmények olyan választékát helyezték elénk, amire nem igazán voltunk felkészülve. Különféle házi szalámik, szalonnák, kolbászok és hurkák. És mellé olyan krumplis kenyér, amivel egyszerűen nem lehetett betelni. Tudtam, hogy ezzel olyan csapást mérek a koleszterinszintemre, amit egyhamar nem tud majd kiheverni, de vállaltam a kihívást. 5 éjszakára vettünk ki szobát, ebből négyszer bőségesen fogok majd fogyasztani ezekből a disznóságokból, persze a verseny reggelén valahogy majd visszafogom magam…

A pénteki nap programja Farkaslaka és Parajd nevezetességeinek megtekintése volt. A parajdi sóbányában tett látogatásunk után végre gondot fordíthattam a szénhidrát feltöltésre is, egy helyi pizzériában. Mivel errefelé szinte mindenki magyar, vagy legalábbis beszél magyarul, elég furcsa volt, hogy a pincérek csak románul kommunikáltak. Mindenesetre a pizza hamar érkezett és felettébb ízletes volt.

Zetelakára este 6 körül tértünk vissza egy élményekben gazdag nap után. Nekem még volt egy tervem estére: szerettem volna megnézni a másnapi rajt helyét, és felvenni a rajtcsomagot. Neki is indultunk annak a bizonyos 44 perces útnak, 1650 méter magasra, a pethő Panzióhoz. Úgy gondoltam, hogy este 8 óra után nem sokkal már meg is kezdhetem a pihenést a szombati 42 km-es hegyi futás előtt. Sajnos az élet egy kissé átírta az aznapi programot…

Zetelaka után Zeteváralja, majd Ivómezeje település következett. A GPS jobbos kanyart jelzett, a táblák is erre mutatták a Pethő Panziót. Ivómezejét elhagyva egyszer csak megszűnt a szilárd útburkolat: egy meglehetősen rossz állapotú, döcögős szekérút következett, ahol ajánlatos volt egyes fokozatban haladni tovább, autóm futóművének védelme érdekében. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen mindenütt azt írták, hogy a Madarasi Hargitára jó minőségű út vezet. Reménykedtem tehát, hogy a lépésben való haladásnak rövidesen vége lesz. A következő jobbos kanyarnál azonban minden reményem szertefoszlott: a „Pethő Panzió 10 km” tábla olyan mértékben sokkoló volt, hogy már a visszaforduláson kezdtünk el gondolkodni. Ezen az úton még 10 km? Ez lenne az a jó minőségű út? Óvatosan azért továbbhaladtunk, bár nem igazán voltunk nyugodtak. Több mint 3 km múlva aztán eljött a Kánaán: viszonylag keskeny, de láthatóan új építésű és jó minőségű betonút váltotta fel azt a szörnyűséget, amihez legalábbis egy Dacia Duster terepjárót kellett volna mellékelni.

Kövér gázzal indultam meg a sima aszfalton, de az örömöm nem tarthatott sokáig. Alig haladtam pár km-t, fékezésre kényszerültem az előttem álló kocsisor miatt. Ráadásul egy meglehetősen meredek szakasz volt ez, így az autót egyelőre nem is mertem magára hagyni, míg le nem állítottam (pár nappal az út előtt javították a kéziféket, még élesben nem volt módom kipróbálni…). Kiszálltam, és az előttünk levő autó utasaitól érdeklődtem, mi történt. Kiderült, hogy egy biciklis nagy sebességgel jött lefelé a szerpentinen, és hatalmasat bukott. Pár autóval előttünk fekszik az út kellős közepén, az autók se felfelé, se lefelé nem tudják kikerülni, mozdítani viszont nem merik a sérültet, mivel eszméletlen.

Előresétáltam, és magam is felmértem a helyzetet. A szerencsétlen ember mozdulatlanul feküdt az úton, a feje mellett nagy vértócsa, néhány autós pedig pokrócokkal próbálta betakarni, mivel augusztus ide vagy oda, 1200 méteren így este fél 8 körül már meglehetősen hűvös volt. A kerékpár mellette feküdt, egyszerű mountain bike volt, sisakot pedig sehol nem láttam – ez arra engedett következtetni, hogy nem sportolóról van szó, hanem egy szegény falusiról, akit valószínűleg felvitt a hegyre valamelyik vállalkozó, hogy segítsen neki a ház körüli munkákban, aztán a meredek úton, két keréken kívánt leszáguldani Zetelakára, de ez rosszul sült el. Az autók közben csak gyűltek és gyűltek mögöttem, a keskeny úton már esélyem sem volt arra, hogy megforduljak. Egyik oldalon a szakadék, a másikon a sziklafal – úgy nézett ki, hogy a mozgalmas nap utáni pihenés még egy jó ideig várat magára.

Fentről egy quad-os srác érkezett, de a sérülthöz ő sem mert nyúlni. A mentőt és a rendőrséget már kihívták, de ide nem tudtak néhány perc alatt megérkezni ők sem. Később a quad-os eltűnt jó negyedórára, majd visszatért. Egy másik illetővel együtt igen nagy óvatossággal annyit mozdítottak az úton fekvő ember testén, hogy az egyik sávon a forgalom el tudjon indulni. Nem túlzás, de épp hogy csak elfértünk az út széle és a sérült között. 8 óra már elmúlt, mikor újra mozgásban voltunk, és mire felértünk az utolsó meredek szakaszon, már erősen sötétedett.

Mint kiderült, semmiről nem maradtunk le, mert a kiírás szerint este 6-kor induló rajtszámfelvétel csak 8 körül vette kezdetét. Ráadásul elég nagy volt a káosz, a nekem átadott rajtcsomag nem az enyém volt, amit szerencsére még időben észrevettek. A pólókból elég gyenge választék volt mind méretben, mind színben. Még ezután következett volna egy vetítés a pályáról, amit – tekintettel a késői időpontra – inkább kihagytam, és mihamarabb indultam lefelé a hegyről.

Mondanom se kell, hogy visszafelé menet szintén megvolt az a fél-3/4 órás várakozás. Időközben megérkeztek a rendőrök és a mentők, folyamatban volt a helyszínelés, ill. a sérült ellátása. Az előttünk várakozó autó utasai elmondták: a sérültet igencsak erős alkoholszag lengte körül, így bebizonyosodott, hogy napközben a hegyen, munka közben valószínűleg sűrűn nézett a pohár fenekére és ez okozta vesztét a lejtmenetben. (Tény, hogy másnap ugyanitt a Madarasi Hargitán rendezték meg Románia országos DH bajnokságát, de ő minden bizonnyal versenyen kívül indult…)
Elmúlt 21 óra, mire a mentő nagy nehezen megfordult a keskeny úton, és elindult lefelé, a kocsisor pedig lépésben követte. A 3 km-es döcögős szakaszon a mentő elengedett bennünket, nagyon óvatosan haladt, nem akarta további megpróbáltatásoknak kitenni a bajbajutott embert.

22 óra is elmúlt, mire ágyba kerültünk. Az átélt izgalmak hatására még jó ideig nem sikerült elaludnom, pedig már holtfáradt voltam, és természetesen a másnapi verseny miatt is volt bennem némi idegesség. Végül, ha nehezen is, de álomba szenderültem.

Szombat reggel 6 óra körül ébredtünk. A rajt időpontja 9 órakor volt, és figyelembe véve az előző nap történteket, nem ártott némi ráhagyással számolni a menetidőt. Reggelire kivételesen csak némi áfonyalekvárt kértem a finom krumplis kenyérrel, a húsárukat ezúttal kihagytam. Egy finom teával zártam a könnyű reggelit, majd 7 óra körül ismét nekiindultunk a Madarasi Hargitának. Gyönyörű napsütéses reggel volt, és úgy nézett ki, szép időnk lesz egész nap. Meglepetésemre teljesen eseménytelen utunk volt felfelé, mindössze egy autóval találkoztunk, míg leküzdöttük a több mint 1000 méteres szintkülönbséget. Az előző esti balesetre már csak egy sötét folt emlékeztetett az útfelületen…

futokalandok_szekelyfoldon_2

Majdnem egy órával a rajt előtt érkeztünk, bőven volt idő a verseny előtti tennivalókra. A futózsákom tartalmát már a panzióban összeállítottam, így kellőképpen be tudtam melegíteni az izmaimat egy kis kocogással. A versenyt három távon indították: a 42 km-es „Maraton” távon, a 15 km-es „Cros” távon, és volt egy 5 km-es családi futás is. Túl népes mezőnyre nem kell gondolni: a maratoni távon kb. 80 fő, a 15 km-en pedig úgy 130 fő indult.

9 órakor egyszerre indították a két hosszabb távot, így együtt indult meg kb. 210 futó. A verseny első állomása a Madarasi Hargita hegycsúcs volt, ami Székelyföld legmagasabb pontja, 1801 méter magas. Ez „mindössze” 150 méter szintkülönbséget jelentett felfelé, és bő 3 km-t, azonban a szervezők nem a könnyebb turistaúton vezettek oda bennünket, hanem egy meredekebb, sáros, köves vízmosásban. Elég nagy volt a torlódás, itt még nagyjából együtt volt a mezőny. Ezért sem annyira kedvelem a versenyek első kilométereit, mert fárasztó számomra, ha másokhoz kell igazodnom, és nem tudok a saját tempómban, az általam választott nyomvonalon haladni.

Közel 30 perc kellett a csúcs eléréséhez. A csodálatos panorámát túl sokáig nem tudtam élvezni, a versenyláz a hatalmába kerített, és a sok mászás után végre futólépésre tudtam váltani. Pedig innen aztán nem árt jobban szétnézni, hiszen szinte egész Erdély a lábaink előtt hever. A hegy egyébként a székelyek Szent Hegye is. A hely misztikus hangulatát a tetőn szétszórtan felállított apróbb-nagyobb kőhalmok és kőfeliratok, valamint a keresztek és kopjafák fokozzák.  Aki hosszabb időre megáll itt körülnézni, az több magyar település zászlaját vagy kopjafáját felfedezheti a többi között.
Ahogy átfutottam a csúcson, nagy meglepetésemre a nővéremet láttam szurkolni az út mellett – ezek szerint ő a könnyebb sétaúton jött fel, ha már ideért. Ezen a szakaszon az uralkodó növényzet a törpe boróka volt, ami alacsony, tömött növésű, örökzöld cserje. Borókákkal szegélyezett ösvényen haladva értük el következő hegycsúcsunkat, a Rákosi-Hargitát (1755 m), kb. 40 perc múlva.

futokalandok_szekelyfoldon_3

A Rákosi-Hargitát rövidesen egy újabb magaslat követte, a Mádéfalvi-Hargita 1709 méteres csúcsa, ahol a 3. ellenőrzőpont várt bennünket. Itt jegyezném meg, hogy a versenyen semmilyen elektronikus időmérő eszköz nem volt, gondolok itt chip-re vagy dugókára.

Az ezt követő 6 km-es szakasz végig fenyőerdőben haladt, ami kellő védelmet nyújtott az egyre erősebb napsugárzás ellen. A 18 km-es ponthoz érve – ami frissítő is volt egyben – hirtelen vége lett a fenyvesnek, és már láttam, hogy a következő meredek emelkedőt ismét borókásban, a tűző napon kell megtennem. Innen egy marosvásárhelyi sráccal, Józsival futottam tovább. Szóba elegyedtünk, hogy könnyebben teljen ez a nehéz szakasz. Kiderült, hogy Józsi még csak néhány éve „szalad”, ahogy errefelé a futást nevezik. Viszont nagyon aktív, általában ott van minden nagyobb erdélyi terepfutó rendezvényen. Az emelkedőn gyorsabb volt, mint én, mert túrabotokat használt, de a tetőn utolértem, és együtt haladtunk tovább a következő állomás, Hargitafürdő irányába.

futokalandok_szekelyfoldon_4


Hargitafürdő egy 1400 méter magasan fekvő hegyvidéki fürdő- és üdülőhely, egyben télen kedvelt síparadicsom is. Józsival majdnem ¾ órát haladtunk együtt, kedélyes beszélgetés közepette. Azonban kezdtem úgy érezni, hogy emiatt csökkent a tempóm, ezért úgy döntöttem, hogy a 24 km-es frissítőpont után nagyobb sebességre kapcsolok, hiszen nekem kedveznek majd a domborzati viszonyok: 5 km-es lejtő jön. Jól gondoltam, a következő bő félórában igazi örömfutás következett. Ezen a szakaszon 3 versenyzőt is magam mögött hagytam, nagyon jó tempót tudtam menni, míg el nem értem a pálya 30. km-ét, ami az útvonal legalacsonyabb pontja is volt egyben: kb. 1000 méterre ereszkedtem. Hátra volt azonban még a java: az utolsó 12 km-en vissza kellett másznom 1640 méterre, a rajthelyre.

futokalandok_szekelyfoldon_5

A hosszú lejtőzés után egy hatalmas zöld rétre érkeztem, ahol igyekeztem nem szem elől téveszteni a pályát jelölő sárga színű szalagokat. Az út ezen szakasza elég gyéren volt borítva növényzettel: a füves talajon csak néhány cserje, ill. fa szakította meg az egyébként szép táj egyhangúságát. Az út sem emelkedett még túl veszélyesen. Egyszer csak a semmiből egy frissítőpont termett előttem: erre nem is számítottam. Hirtelen azt sem tudtam mit egyek-igyak: frissítőkhöz közeledve általában már előre megtervezem, mi lesz a menü, mire is van szükségem. Végül egy szelet dinnyét vettem el az asztalról – eddig semmilyen versenyen nem próbáltam, de gondoltam, nagy baj nem lehet belőle.

Ezen a pályaszakaszon az egyetlen említésre méltó dolog még egy hatalmas tehéncsorda megjelenése volt. Biztos, ami biztos, jó nagy ívben kerültem ki az állatokat, és bíztam benne, hogy a terelőkutyák sem figyelnek fel rám. Hamarosan az eddigi enyhébben emelkedő, gyérebb növényzetű rész kezdett megváltozni. A pulzusom jelezte, hogy az út meredeksége nő, ill. az utat is egyre több fa szegélyezte. Mindenesetre annyira sűrű nem volt a lombkorona, hogy megvédjen a nap erős sugaraitól. Utóbbi ellen a sapkámba „integrált” tarkóvédő leengedésével próbáltam védekezni. Bár volt még nálam folyadék, már igencsak megmelegedett, ezért ebben a pillanatban a legjobban egy jó hideg innivaló tudott volna felfrissíteni.

futokalandok_szekelyfoldon_6

Magam sem gondoltam, hogy a kívánságom hamarosan teljesül. Az út szélén egyszer csak feltűnt a következő ellenőrzőpont 35 km-nél. A vizes palackokat a közeli patakban hűtötték már jó ideje, így gyakorlatilag olyanok voltak, mintha akkor vették volna ki őket a hűtőből. Ez életmentő volt számomra, a soron következő zselémet is ezzel öblítettem le, és rövidesen új erőre kaptam. Bár az út egyre jobban és folyamatosan emelkedett, a következő szakaszon két elcsigázott sporttársat is lehagytam. Meglepődtem, hogy így bírom ebben a melegben, egy 42 km-es verseny utolsó harmadát. Volt időm futás közben ezen agyalni, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg azért sikerült ennyi energiát tartalékolnom, mert a verseny közepén, a Józsival megtett kilométerek alatt nem hoztam ki magamból a maximumot, hanem visszafogott tempóban haladtam.

36 km körül elértük az első nagyobb emelkedő végét, kb. 1400 méteren, a jelzések hirtelen jobbra irányítottak, ahol egy szemmel láthatóan lejtős útszakasz következett. Magamban kissé bosszankodtam is emiatt, pedig már lélekben felkészültem rá, hogy innen tovább mászunk a cél felé, 1640 méter magasságig. Teljesen egyedül futottam már régóta, a maratoni távon induló kb. 80 fő már szétszóródott a pálya teljes hosszában. Ahogy azonban elkezdtem a lejtőzést, vagy 200 méterre egy futót véltem felfedezni magam előtt. Hamarosan közelebb értem hozzá, ekkor láttam, hogy egy hölgyversenyzőről van szó. Nemsokára kiderült, hogy a női mezőnyben az első helyen futó román versenyzővel hozott össze a sors.

futokalandok_szekelyfoldon_8

Beszélgetni nem nagyon tudtunk, inkább csak nagyokat vigyorogtunk, amikor valamelyikünk bokáig merült a vízbe a mocsaras talajon. Ezen az útszakaszon ugyanis az utat egy bővizű patak szegélyezte, aminek a vize meglehetősen mocsarassá tette az egész ösvényt. Meleg időjárás lévén még jól is esett a jéghideg vízbe meríteni a lábakat, még ha cipőstől is. A kb. 2 kilométeres lejtős szakasznak hamar vége lett, itt magam mögött hagytam Adriana-t, a román hölgyet, és elszántan nekivágtam a végső emelkedőnek, ami a szintmetszet alapján nem ígérkezett könnyűnek. Ezen a szakaszon az órámon tárolt útvonal kismértékben eltért a valóságban jelzettől – mint később kiderült, utólag a futás útvonalát változtatták meg a DH verseny miatt.

Megkezdtük az emelkedőt, erősen tűzött a nap. Itt egy román versenyzőt értem utol, angolul váltottunk pár szót. Elismerően bólogatott, mikor elmondtam, hogy az én lakóhelyemen még dombok sincsenek, nemhogy ilyen meredek hegyek. Nagyon úgy nézett ki, hogy együtt fejezzük be a versenyt, de meglepetésemre a csúcsra felérve, az utolsó frissítőnél lemaradt, én pedig nekiláttam az utolsó 2 km megtételének. Ez már nem volt túl veszélyes, jelentős szintkülönbséget nem tartalmazott. Az utolsó párszáz méteren pedig már magyarul biztattak az utat biztosító önkéntesek.  5 óra 25 perces menetidővel végül célba értem, nagy meglepetésemre az abszolút 15. helyen a 80 indulóból.

futokalandok_szekelyfoldon_7

A célban bőségesen osztották a különböző frissítőket, sajnos a sörről egyelőre le kellett mondanom, hiszen még vissza kellett vezetnem az autót zetelakai szállásunkra. De most inkább élveztük még itt egy darabig a gyönyörű délutáni napsütést, és figyeltük a beérkező futókat. Adriana első nőként 3 perccel utánam szakította át a célszalagot, megfontoltan versenyző alkalmi futópartnerem, Józsi pedig közel 30 perccel később érkezett.

Közben egy szokatlan dologra is figyelmes lettem, amire nálunk, Magyarországon még nem láttam példát: a nevezéshez kapott futópólót sokan már a célban áruba próbálták bocsátani, táblákon kiírva a termék árát. A nővérem is megosztott velem egy furcsaságot, amit még a verseny elején, a Madarasi Hargita csúcsnál észlelt. Azt látta ugyanis, hogy az élmezőnyben futó néhány versenyző más irányból érkezett, mint mi. Lehetett ez persze véletlen eltévedés is, de később hallottam Erdélyben járatos terepfutóktól, hogy errefelé gyakran előfordul, hogy némelyek a jobb eredmény reményében „kispistázáshoz”, avagy a kijelölt útvonal lerövidítéséhez folyamodnak. Mindenesetre az én helyezésemet ez nem befolyásolta, hiszen az érintett személyek egyébként is sokkal gyorsabbak voltak nálam.

Egyedülálló élmény volt ezen a gyönyörű tájon, ezen a jól kijelölt pályán versenyezni.  Az ezt követő napokban a környék további nevezetességeit látogattuk meg, és élveztük házigazdáink vendégszeretetét. Az idei rendezvény időpontja augusztus 26. Mindenkinek ajánlom ezt a tájegységet felkeresésre, minimum egy néhány napos tartózkodás erejéig. Ahogy elnéztem a terepviszonyokat, a mountain bike szerelmesei sem unatkoznának errefelé. Két hónapom van eldönteni, hogy visszatérek-e ide augusztus végén. Van rá esély…

A verseny útvonala és adatai az alábbi linken tekinthetők meg: https://connect.garmin.com/modern/activity/1323194080

Beszámoló: Széles Zoltán


CIKKAJÁNLÓ



2016-10-24  ATLÉTIKA

GROSSGLOCKNER TRAIL: TEREPFUTÁS 2000 MÉTER FELETT

Bár sokat olvastam 2000 méter felett zajló alpesi futóversenyekről, eddig nem éreztem késztetést, hogy kipróbáljak egy ilyet. A látvány, ami ebben a magasságban a szemünk elé tárul, lenyűgöző ugyan, de számítottam rá, hogy ezzel együtt extrém terepviszonyokra, sok és fárasz [...]




KOMMENTEK











Kérlek add meg számmal az alábbi két szám összegét: hét + négy =